Kánonjog 16. (2014)
TANULMÁNYOK - Erdő Péter: A keleti liturgiák reformja a Sacrosanctum Concilium után - Teológiai és jogi szempontok
A KELETI LITURGIÁK REFORMJA A SACROSANCTUM CONCILIUM UTÁN 11 23. pontjában, mely a püspökök testületén belül a püspökök közti kapcsolatok összefüggésében hangsúlyozza, hogy a különböző egyházak és a (rész)egyházak szervesen egyesült csoportjai saját fegyelemmel, saját liturgikus szokással, teológiai és lelkiségi örökséggel rendelkeznek (LG 23c). Ezek közül az egyházcsoportok közül kiemelkednek az ősi pátriárkái egyházak, amelyek, mint gyermekeiknek, más egyházaknak is életet adtak (vö. uo.). A keleti kódex idézett kánonja konkrét rendelkezés kíván lenni, így ahelyett, hogy általában liturgikus szabályokról szólna, a liturgikus könyvek előírásait említi. Ennek a terminológiai megoldásnak az oka abban keresendő, hogy a törvénykönyvben világos meghatározást nyert, mely egyházi hatóság hagyhatja jóvá a liturgikus könyveket13 (CCEO 657. k.). Bár a keleti kódex egyértelműen törekedett arra, hogy a rítus szót liturgikus szertartás értelmében ne használja, a CCEO 828. kánonjában megmaradt a ritus sacer kifejezés a házasságkötés szertartása tekintetében. A CCEO 828. kánonjának 2. §-a kimondja, hogy „ez a szent szertartás magával a jelenlévő és áldást adó papnak a közreműködésével megy végbe” 14. A rítus szó második és a keleti kódexben egyértelműen uralkodó jelentése a CCEO 28. kánonja 1. §-ának felel meg, amely a rítust úgy határozza meg mint „a népek kultúrája és történelmi körülményei alapján elkülöníthető liturgikus, teológiai, lelkiségi és fegyelmi örökséget, mely abban a sajátos módban fejeződik ki, ahogyan az egyes sajátjogú egyházak a hitet megélik”. Ez azt jelenti, hogy a rítusok, amelyekről a keleti kódex beszél, általában azok, amelyek „az alexandriai, antióchiai, örmény, káldeus és konstantinápolyi tradícióból” születnek (CCEO 28. k. 2. §). így a rítus egy bizonyos örökséget jelent, amely egyik, de nem az egyetlen ismérve a sajátjogú egyházak megkülönböztetésének, melyeket a latin kódex (CIC 111 -112. k.) ecclesia ritualis sui iuris néven említ. Ebben a felfogásban a rítus az egyházi alkotmányjog kategóriájakéntjelenikmeg15. Az a tény, hogy a liturgikus hagyomány lényeges alkotóeleme a sajátjogú egyházaknak, egy mélyebb, történelmi-teológiai valóságra utal. Ez pedig az apostoli hagyomány, a traditio apostolica eredendő egysége. Ez a hagyomány ugyanis magában foglalta mind a liturgikus, mind a hittani, mind az erkölcsi, mind a fegyelmi vonatkozásokat, ahogyan ez a keresztény ókor pszeudoapostoli gyűjteményeiben világosan tetten érhető16. Mivel pedig a liturgia mint olyan Krisztusnak és az egész Egyháznak a cselekménye, természeténél fogva nem lehet önkényes, és így egy bizonyos normatív jelleggel kell rendelkeznie (vö. CCEO 668. k. 1-2. §). A liturgikus szabályok keletkezésének magyarázata ezért a keresztény istentisztelet teológiai természetében keresendő. 13 Vö. Nuntia 22 (1986) 14-15. PlNTO, P.V. (a cura di), Commento al Codice dei Canoni delle Chiese Orientali, Città del Vaticano 2001. 6-7 (SALACHAS, D.). 14 „Sacer hic censetur ritus ipso interventu sacerdotis assistentis et benedicentis”. Vö. LEDERHILGER, S., RITUS, in Haering, S. - SCHMITZ, H. (Hrsg.), Lexikon des Kirchenrechts, Freiburg-Basel-Wien 2004. 855-857. Ohly, C., Ritus est patrimonium, 411. 15 Vö. NaCCI, M., II concetto di "ritus" nel Codex Canonum Ecclesiarum Orientarum, in Apollinaris 81 (2008) 1021-1034. 16 Vö. ERDŐ P., Storia delle Fonti dei Diritto Canonico (Istituto di Diritto Canonico San Pio X, Manuali II), Venezia 2008. 18.
