Kánonjog 15. (2013)
KÖNYVSZEMLE
KÖNYVSZEMLE 123 sebb meghatározást: felszentelt és szolgálattevő. A Krisztus által alapított szentségek közül a keresztségen, a bérmáláson és az Eucharisztia vételén túl, a szent rend valamely fokozatában is részesült és ezzel sajátos szentségi küldetést kapott a többi ember megszentelésére. Ennek a kifejtését adja a szolgálattevő kifejezés, amely magában foglalja a krisztushívők különböző formában történő szolgálatát: a szentségek és szentelmények kiszolgáltatását, a liturgia és az imádság egyes formáinak végzését (különös tekintettel a zsolozsmára), az igehirdetést, valamint a felebaráti szeretet különböző formáinak önzetlen és hiteles gyakorlását. Mindez nem más mint Krisztus kitüntetett követése, amely legtökéletesebben a Szentmiseáldozatban jelenik meg, amelyet a pap Krisztussal személyi egységben mutat be. Kuminetz Géza, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Hittudományi Karának és Kánonjogi Posztgraduális Intézetének a professzora, aki egyúttal a Budapesti Központi Szeminárium rektora, kétkötetes kézikönyvében arra vállalkozik, hogy a fentebb feltett kérdésekre — több szempontból is megközelítve azokat - hiteles választ adjon. Munkájában egyszerre kap helyet a dogmatikai (szentségtani), az elméleti és gyakorlati lelkipásztorkodástani (pásztorális), továbbá a kánonjogi elemzés. A munka a Szerzőnek a papi hivatásba, annak sajátos küldetésébe vetett szilárd hitéről tanúskodik, amelyet a szenttudományok széles spektrumának világánál mutat be, logikus rendszerbe foglalva az olvasó számára. Mind a kötetek szerkezete, mind a jegyzetekben és a bibliográfiában megjelenő gazdag és naprakész szakirodalom (II. 527-587) pontosan mutatja Kuminetz professzornak azt a célját, hogy a klerikusi életállapotról, a szemináriumi képzésről és a lelkipásztori küldetés gyümölcsöző ellátásáról szóló - a 19. század vége és 20. század közepe közötti - nagy klasszikus kézikönyvekhez méltó modem műben összegezze a Katolikus Egyház tanítását és fegyelmét, valamint annak gyakorlati megvalósítását a 21. század embere számára. Az I. kötetben, a bevezetést követően azokat a kereteket tisztázza, amelyben a lelkipásztornak tevékenykednie kell (A vallások, az állam és a Katolikus Egyház viszonya [27-58]); ezután tér rá az egyházi rend dogmatikus hátterére (Az egyházi rend mivolta és rendeltetése [59-72]); majd részletesen elemzi a szent szolgálattevők szenteléséhez megkívánt tulajdonságokat (A lelkipásztor személyisége, vagyis sajátosan papi jellemvonásai [73-130]). Behatóan foglalkozik a papképzés problematikájával (A papságra készülők alkalmasságának vizsgálata [131-154]); de magával a felszenteléssel kapcsolatos liturgikus előírásokkal is (A szent rend kiszolgáltatásának liturgiája [155-183]). A diakónus, ill. papszentelés visszterhes kötelezettséget eredményez a felszentelt személy és a részegyház között, amelynek szolgálatára szentelték, ezt hívjuk inkardinációnak (vö. A klerikusi hovatartozás, vagyis az inkardináció [184-206]). Kuminetz professzor jelentős hangsúlyt helyez a szent rend egyes fokozataiban részesültekre vonatkozó hatályos kánoni normák részletes - az elméleti teológiai és a gyakorlati kérdéseket is érintő - bemutatására (A klerikusi jogok és kötelességek általában [207-257]; Az összes hívő, a világiak és a klerikusok kötelességei és jogai, valamint összevetésük [258-273]; A klerikusi kötelességek és jogok sajátosan [274-796]). A II. kötet fókuszában a papnevelés, valamint a klerikusi élet etikai és illemtani vonatkozásai állnak. Ezen belül figyelemre méltó a Szerző által felvázolt, a papnevelő intézeti házszabály kialakítását segítő tartalmi és szerkezeti összegzés (154-176), a szeminárium tan
