Kánonjog 10. (2008)
TANULMÁNYOK - Erdő Péter: A szenttéavatási eljárás a XIII. században. Árpád-házi Szent Erzsébet ügye a kor eljárásjogának összefüggésében
A SZENTTÉAVATÁS I ELJÁRÁS A XIII. SZÁZADBAN 15 2. Az eljárás fejlődése a XIII. század során A fentiek fényében a XIII. századi jogfejlődés legnagyobb eredménye éppen a szenttéavatás pápának való fenntartásában jelölhető meg. Ugyanakkor azonban ebben az időszakban számos részletkérdés merült fel. Bár az, hogy csak a pápa illetékes a kanonizálásra, mindenütt elfogadást nyert, az már nem volt ugyanilyen világos, hogy csak a kanonizált személyeknek szabad-e megadni a hivatalos kultuszt. De nem volt világos az sem, hogy hogyan lehet pontosan körülhatárolni a kultusznak azokat a formáit, melyek csak a pápa által kanonizált szenteknek jártak. A XIII. század egyik legnagyobb kánonjogásza, Sinibaldus Fliscus, aki IV. Ince néven pápaként kormányozta az Egyházat 1243-tól 1254-ig, már pápa korában adta közre végleges formájában nagy kommentárját IX. Gergely dekretális gyűjteményéhez. Ebben a tudós magyarázatban leszögezi, hogy kanonizálni annyit jelent, mint elrendelni, hogy egy szent ember szentként tiszteltessék, vagyis készítsenek számára hivatalos istentiszteleti szöveget.35 A fent leírt pápai fenntartás után is voltak azonban püspökök, akik úgy vélték, hogy hivatali hatáskörüknél fogva jogosultak, ha nem is kanonizálni, de megengedni vagy támogatni Isten valamely szolgájának nyilvános kultuszát, ám saját szentmise- vagy zsolozsmaszöveg engedélyezése nélkül. Ilyen esetekre még a XVI. században is volt példa.36 * Ezek a fejlemények is mutatják, hogy a nyilvános kultusz fogalma - legalábbis az egyetemes törvények és a róluk alkotott vélemények szintjén - még nem volt teljesen egyértelmű. Más alkalmakkor maguk a pápák adták meg hallgatólagos beleegyezésüket, vagy szóbeli hozzájárulásukat egy nem kanonizált személy kultuszához, sőt esetenként megengedték azt is, hogy Isten szolgája tiszteletére szentmisét végezzenek, bár megjegyezték, hogy az illetőt nem szabad ezen az alapon kanonizáltnak vagy egyébként jóváhagyottnak tekinteni. ’7 Ami magát az eljárást illeti, az a tény, hogy egyre inkább a pápától kérték a szenttéavatást, végül pedig az ilyen ügyek kizárólagos pápai hatáskörbe kerültek, azt eredményezte, hogy az életszentség és a csodák igazolása egyre pontosabban leírt utat követett. Ennek kialakításához természetesen a korabeli perjogban már létező elemekhez és technikákhoz kellett folyamodni, így a szenttéavatás valódi eljárássá (processus) vált. Ez nem jelentette azt, hogy a bíróság döntött. A bizonyítás módja hasonló volt a perekben követett eljáráshoz, de maga a döntés személyesen a pápára tartozott. Eleinte a szentség hírében álló ember életének történetét és 35 INNONCENTIUS IV, In quinque libros Decretalium commentaria, ad X 3. 45. 1 v. Audivimus (Vcnctiis 1578), fol. 188r: Canonizare est sanctos canonice ct regulariter statuere, quod aliquis sanctus honoretur pro sancto, puta solenne officium pro eo facere, sicut pro aliis sanctis, qui sunt eiusdem condicionis, ut si canonizetur confessor, fiat pro eo officium confessorum, et si martyr, fiat pro eo officium martyrum, et sic dc aliis. Vö. GUTIERREZ, Studi suile cause di canonizzazione, 83. 16 Vö. GUTIERREZ, Studi suile cause di canonizzazione, 83. 1,1 Vö. pi. GUTIERREZ, Studi suile cause di canonizzazione, 84. VERAJA, F., Le cause di canonizzazione dei Santi, Città del Vaticano 1992. 25-29 (az clctszcntscg híréről). Ua., La beatißcazione. Storia, problemi, prospettive, Roma 1983. 20-79.
