Kánonjog 10. (2008)
JOGGYAKORLAT - A Rota Romana Bíróságának perdöntő ítélete, a házasság szentség jellegének a kizárása miatt indított semmiségi perben. Fordította: Szotyori-Nagy Ágnes
Joggyakorlat 123 nek. E hitet Krisztus kegyelme minden bizonnyal ápolja és erősíti.” (l.c.). A hit pedig személyes, de nem magányos cselekmény. Az Egyház cselekménye, mivel „Az Egyház hite megelőzi, szüli, fenntartja és táplálja a hitünket” (KEK, n. 181). Ezért a lelkipásztoroknak nem szabad a házasságkötésre bocsátani azokat, akik „kifejezetten és nyíltan elutasítják, amit az Egyház akar a házasság szentségének kiszolgáltatásával” (uo. 68; vő. Ordo celebrandi matrimonium, n. 21), mivel a helyes házassági szándék elutasítása az érvényes házasságkötést halálos csapással sújtja. Bizonyos tehát, hogy ekkor „nem az Egyház akadályozza meg az esküvőt, hanem ők maguk, akik így kérik”, (l.c.). 12. A pápai tanítóhivatal méltán hívja fel a figyelmet a súlyos fenyegető veszélyekre, amelyek némely olyan véleményből szánnaznak, melyek a házasság szentségének az érvényességéhez sajátos követelményeket igyekeztek meghatározni, ti. „a szándék-, illetve hitbeli feltételeket, amelyek túlmutatnának a „kezdeti” isteni terv szerinti házasságkötés rekvizitumain” Az effajta elképzelések átültetése a gyakorlatba, ahogy erre a Szentatya világosan figyelmeztet: „azokon a nagy veszedelmeken kívül, amelyeket a Familiaris consortióban megjelöltem (n. 68): az alaptalan és megkülönböztető ítéletalkotás veszedelme, a már megkötött házasságok érvényessége feletti kétkedés, különösen a nem katolikus megkereszteltek részéről, elkerülhetetlenül a keresztények és a más személyek által kötött házasságok elkülönítésének szándékához vezetne. Ez mélyen szemben állna az isteni terv valódi értelmével, amely szerint pontosan a (házasság) teremtésbeli valósága az, ami egy „nagy titok” Krisztusra és az Egyházra alkalmazva” (Ioannes Paulus II, Allocutio ad Rotam Romanam, 1 febr. 2001, n.8. in AAS 93 [2001] 364). Azonkívül, az említett vélemények szerencsétlen és veszedelmes kétértelműségekhez vezetnek mind a házasságkötésre bocsátás, mind a házasság érvényességéről alkotott ítéletet illetőleg. Ugyanis, a Tanítóhivatal szerint: „a házasság szentségének tulajdonított jelentőség és a hit szükséges volta ahhoz, hogy valaki megismerje és a maga teljességében megélje ezt a dimenziót, félreértésre is adhat alkalmat mind a házasságkötésre bocsátás, mind a házasság érvényességéről alkotott ítélet vonatkozásában”. Ugyanis „az Egyház nem tagadja meg a házasságkötést attól, aki jól felkészült, akkor sem, ha a természetfeletti szempontjából nem tökéletes módon készült fel, feltéve, hogy megvan a helyes szándéka a házasságkötésre a házasság természetes valósága szerint. Nem lehetséges ugyanis felállítani a természetes házasság mellett a keresztény házasság egy másik modelljét sajátos, természetfeletti követelményekkel” (Ioannes Paulus IL, Allocutio ad Rotam Romanam, 30 ián. 2003, n. 8, in AAS 95 [2003] 397). 13. Ezek az elvek különösen érvényesek akár a házasság szentségét pozitív akarati cselekedettel kizáró (vö. 1101. kán. 2.§), akár a házasság szentségi méltóságára vonatkozó tévedés által meghatározott (vö. 1099. kán.) akarat perbeli megítélésére és meghatározására, vagyis amikor a korábban említett akarati képességek mérlegelését a perben mintegy önálló semmisségi címként vázolják és tárgyalják. Ebben az értelemben ugyanis, amint arra a pápa figyelmeztet: „ezt az igazságot nem szabad elfelejteni a szentség kizárásának (vö. 1102. kán. 2. §), illetve a házasság szentségi méltóságára vonatkozó, az akaratot meghatározó tévedésnek (vö.