Kánonjog 9. (2007)
KÖZLEMÉNYEK - Újházi Lóránd: A klerikusok pszichés alkalmassága és erre vonatkozóan az egyházi hatóság joga és kötelessége
120 Közlemények PO 20.), mind a 281. kánon általánosságban beszél az ellátási kötelezettségről, és nem köti azt pusztán a fizikai bezegséghez (vö281. k. 1-2. §§). Pszichés megbetegedés esetén is igaz azonban, hogy az ellátás mértékét és módját nem a klerikus határozza meg, hanem az ordinárius. A klerikusnak, mint minden katolikusnak joga van a lelki segítségre, és ha nincs eltiltva, akkor mindenekelőtt a szentségek vételére, mivel a betegséggel nem szűnik meg a klerikus életszentségre való kötelessége (276. k). Konklúzió A klerikusok pszichés alkalmassága, a szent szolgálat végzésére való alkalmasság egyik legfontosabb része, mely nagyon korán megfogalmazódott az Egyház történelmében, ám az elmúlt években a természettudományos érdeklődés hatása, és a felmerülő nehézségek, a klérus pszichikai alkalmassága felé fordította az egyházi hatóság érdeklődését. A pszichés alkalmasság vizsgálata a szemináriumba való felvétellel kezdődik, ahol a lényegi elemek kerülnek elemzésre: motiváció, családi háttér, intellektuális képesség, stb. A felvétel pillanatában nincs valódi szükség pszichológiai, vagy pszichiátriai szűrésre. A szeminárium évei alatt, a megyéspüspök vezetésével és a szemináriumi elöljárók segítségével folyik ajelölt alkalmasságáról való megbizonyosodás. Olyan esetekben, mikor a jelölt alkalmassága kétséges, így a hétköznapi szemináriumi tapasztalatból nem derül ki sem ajelölt alkalmatlansága, sem az alkalmassága, lehet alkalmazni olyan pszichológust, pszichiátert, aki a keresztény tanítást és antropológiát tiszteli, továbbá módszere nem sérti az emberi intimszférát. Mivel azonban senkinek sincs joga a szent rendre, semmi nem kötelezi a hatóságot, hogy olyan személyt engedjen a szenteléshez, akinek alkalmasságáról nem győződött meg. A már felszentelt klerikus esetében az egyházi hatóság felelőssége nagyobb. Itt egyszerre kell szem előtt tartani Krisztus népének a jogát, a betegség súlyosságát, a klerikus jogait, melyek akár az emberi mivoltából (jó hímév, betegellátás), ke- resztségéből (szentségek, Isten igéje,) vagy szenteléséből (inkardinációjából) származnak. A hatóságnak a kérdés vizsgálatánál sohasem szabad elfelejteni, hogy nem pusztán valamely személy hivatalának gyakorlásáról dönt, hanem egy olyan hivatás területén próbál különböző szempontok szerint mérlegelni, ami az Isten népének szolgálatára rendeltetett és sok szempontból felette van a pusztán emberi (jogi, pszichiátria, stb.) szempontok szerinti megítélésnek.
