Kánonjog 8. (2006)
KÖZLEMÉNYEK - Csordás Eörs: A penitenciárius kanonok szerepe az egyház jogrendjében
Közlemények 87 dolta magát. Azt mondta ugyanis, hogy vele hált az egyház egyik diakónusa. Mivelhogy ezt elmondta, a diakónust kizárták az egyházból. Zavar támadt a tömeg körében, hiszen nem csak amiatt háborodtak fel, hogy ez történt, hanem amiatt is, hogy ez a gyakorlat káromlást és rágalmat zúdított az egyházra. Minthogy emiatt a felszentelt férfiakat is meghurcolták, Eudaimón, az egyháznak alexandriai származású presbitere azt tanácsolta Nektáriusz püspöknek, hogy törölje el a bűnbánattal foglalkozó presbiter intézményét, és engedje meg, hogy mindenki a saját lelkiismeretére hallgatva részesedjék a titokban, mert csak így menthető meg az egyház a rágalmaktól.”52 Noha a dolog természeténél fogva Itáliában is a püspök joga volt a megtérők visszafogadása, a körülmények itt is azt igényelték, hogy megbízott papok segítségére legyenek a püspöknek. Erre a segítségre elsősorban azért volt szükség, mert az ősegyház heroikus entuziazmusa kialvó félben volt. Egyre többen lettek keresztények. A mennyiségi változás minőségi csökkenést hozott magával. Egyre több olyan eset fordult elő, amely a második megtérést igényelte. Sokak számára az Egyház közösségéhez tartozás már nem elsősorban hitbeli kérdés, hanem sajnos gyakran társadalmi érdek, előmeneteli lehetőség lett. Nyilvános bűnök esetében nem lehetett már a halálos ágyig húzni-vonni a kérdést. Ám akiknek sikerült „rej- tekben” tartani a bűnüket, továbbra is az utolsó pillanatra hagyták a kiengesztelő- dést. Az üldözések, a különböző járványok is sürgették, hogy a püspökök ebben a kérdésben is segítőtársakat találjanak. A Liber Pontificalis szerint Marcellus pápa (308-309) 25 (!) címtemplomot jelölt ki Rómában a keresztség és a penitencia-tar- tás számára. így hát bőven nyílt lehetőség az ott szolgáló papoknak a vezeklők visszafogadására. Ennek nem is volt dogmatikai akadálya, hiszen a fenntartás kifejezetten jogi kérdés. Szent Simplicius pápa (468-483) főleg a betegek miatt a három római bazilikában, a Szt. Péterben, a Szt. Pálban és a Lateráni Bazilikába papi „ügyeletét” osztott be, hogy szükség esetén (halálveszély, betegség stb.) elvégezzék a kiengesztelés szertartását. Erre különben is nagy szükség volt, hiszen a város nagysága, a hívek sokasága, a különböző járványok egyre sürgetőbbé tették ennek a lelkipásztori feladatnak az ellátását. A korai középkorban a bűnbánattal kapcsolatban nagy változásokkal találkozunk a Brit-szigeteken. Az angolszász egyház a szerzetesi gyökerei és elzártsága miatt nem ismerte a nyilvános bűnbánatot, annak megismételhetetlen mivoltát és egyházjogi összefüggéseit. A nyilvános bűnbánattal kapcsolatban a Paenitentia/e Theodori-ban olvashatjuk, hogy „Ebben a tartományban (ti. Rómával ellentétben) nem létezik a nyilvános kiengesztelés, hiszen nyilvános bűnbánat sem létezik.”53 Természetesen a bűnbánat három lényeges eleme itt is azonos: 1) a bűnbevallás (confessio); 2) a pap által, a penitenciárius könyvek által előírt elégtétel elfogadása; végül 3) a kiengesztelődés. Noha az alapelv, hogy a visszafogadás joga a püspöké, itt is érvényben volt, nem szabad elfelejtenünk, hogy az angolszász egyház 52 Szókratész Eg)’háztörténete (Ókeresztény írók 9), Budapest 1984 (ford. BaáN I.) 350-351 (IV. 19). 53 „Reonciliatio in hac provincia publice statuta non est, quia et publica paenitentia non est” (I c. 12).
