Kánonjog 8. (2006)
KÖZLEMÉNYEK - Csordás Eörs: A penitenciárius kanonok szerepe az egyház jogrendjében
Közlemények 85 b) paenitenciam dare (a vezeklés megadása) - A vezeklés megadásának az a jelentősége, hogy a vezeklőknek külön státusa volt az Egyházban, a vezeklők rendje (ordo paenitentium).46 A vezeklők rendjébe való felvétel kézrátétellel történt. A vezeklők lenyírták a hajukat, kecskeszőrből készült ciliciumot viseltek, a templomban külön helyük volt, nem csak az áldozásban nem részesülhettek, de az áldozati adományok felajánlásában sem. Ezen kívül megrövidítették az alvást és imádság, böjt, alamizsnálkodás volt kiróva rájuk. c) paenitenciam accipere (a vezeklés elvégzésének elfogadása, elismerése vagyis a rekonciliáció, a kiengesztelődés) - Ez a püspök kézrátételével és imádságával (supplicatio sacerdotis) történt. A visszafogadás után a megtérő életvitele továbbra is nagyon szigorúan szabályozott volt. A megtért nem élhetett házaséletet, gyakran kellett böjtölnie, nem vehetett részt nyilvános rendezvényeken, stb. A hatalmas tömegek kereszténnyé válása irreálissá tette a második megtérés ókeresztény formáját. Az utópisztikus szemlélet ugyanis előbb vagy utóbb a tömegeket a világtól elidegenedett szerzetesi életstílusba kényszeríttette volna. Nem csoda, hogy a korai középkor elejére a penitenciatartás vakvágányra futott. A bűnösök a bűnbánatot kitolták az utolsó pillanatra. A megtérés gyakorlatilag egy, a halálra felkészítő eszközzé silányult. Hatékony reformra volt szükség tehát. Ezt már felismerte Khrüszosztomosz (t407), akinek ellenfelei szemére vetették, hogy vét az Egyház törvényei ellen, mivel a tanban megalapozatlan és a lelkipásztori gyakorlatban kivihetetlen előírások helyett mindig újra és újra privát eljárással fogadta vissza a bűnbánókat. Ilyen jelenségek itt-ott előfordultak, de majd csak kétszáz év múlva a már említett III. Toledói Zsinat (589) emelte fel ellene a szavát, nem sok sikerrel. Amikor a 64 püspök és 7 püspöki képviselő a verdiktjét kimondta, az írországi kelta egyház kolostoraiból elindul a kontinens felé a „fulbegyónás” diadalútja. A Szigeten nem annyira egyházmegyékkel, mint területi apátságokkal találkozunk. A lakosság egy tized része szerzetesként élt. Kemény életmód, lemondás, önmegtagadás, vezeklés és gyakori gyónás, mint a tökéletesség egyik eszköze, és kétkezi munka jellemző életvitelükre.47 Ez az életmód bizonyos fegyelmi előírásokat is megkívánt, különösen a robosztus kelta emberektől. Kemény küzdelemről volt szó a vad természetükkel, a fél-pogány ösztöneikkel, a vérontástól, alkoholtól és az erőszak minden fajtájától megrészegedett mivoltukkal. Érthető, hogy nagy és szigorúan előírt büntetésekkel kellett ezeket féken tartani. Ezeket a híres penitenciális könyvek (libri poenitentiales) tartalmazták.48 Aki ezekbe a köhyvek- be belelapoz, noha a nyilvános bűnbevallás, vezeklés és kiengesztelés lassan meghogy egyes papok felolvasták a közösség előtt a bűnöket. „Elegendő a gyónás, amellyel először Istennek tárulkoznak ki, azután a papnak is.” (DS 323). 46 GriESER, H., Svnode von Orange (441), in Biografisch-Bibliografisches Kirchenlexikon, XII. 1997. 1224-1227. ' 47 STICKLER, A., Historia iuris canonici latint, I. Historia fontium, Roma 1950. 86. 48 Vö. ERDŐ P., Az egyházjog forrásai. Történeti bevezetés (Bibliotheca Instituti Postgradualis Iuris Canonici Universitatis Catholicae de Petro Pázmány nominatae I/l), Budapest 1998. 91-104. SZUROMI SZ.A., Egyházi intézménytörténet (Bibliotheca Instituti Postgradualis luris Canonici Universitatis Catholicae de Petro Pázmány nominatae 1/5), Budapest 2003. 70-72.
