Kánonjog 8. (2006)

KÖZLEMÉNYEK - Csordás Eörs: A penitenciárius kanonok szerepe az egyház jogrendjében

80

Közlemények

re: „Az ember a keresztséggel válik Krisztus egyházának tagjává, és ezzel lesz itt személlyé is azokkal a kötelezettségekkel és jogokkal, melyek a keresztényeket jogállásuknak megfelelően megilletik, amennyiben közösségben vannak az egyházzal, és amennyiben ezt törvényesen hozott büntető rendelkezés nem akadályozza.”6

II. A MÁSODIK MEGTÉRÉS LEHETŐSÉGE

Az ember a keresztség után is a fenyegetettség állapotában marad és ezért félve és remegve kell üdvösségén munkálkodnia.7 Az ösegyházban is - amint Szent Pál szomorúan megállapítja - voltak olyan testvérek, akik kifogásolhatóan éltek,8 akik vérfertőzést követtek el,9 tisztátalanságban, erkölcstelenségben és kicsapongásban mulatták napjaikat.10 11 Természetesen vetődik fel a kérdés, hogy mi legyen azokkal testvérekkel, akik a keresztség után elbuktak?

Az ősegyházban sokáig bizonytalanság volt abban a kérdésben, hogy vajon a keresztség után elképzelhető-e ismételten a megtérés, elképzelhető-e, hogy valaki - Euszébiusz szavaival élve - másodszor, de most már a könnyeiben keresztelked- jen meg?" A kérdést illetően két uralkodó irányzattal találkozunk.

Az első irányzat azt hirdette, hogy aki egyszer megkeresztelkedett, az többé nem követhet el bűnt. Az irányzat követői a Római levél tanítása alapján úgy vélekedtek, hogy a hívő a keresztség által az egyszer s mindenkorra meghalt a bűnnek.12 Alapelvük volt, hogy „Aki az eke szarvára teszi kezét és hátrafelé néz, nem alkalmas az Isten országára.”13 Az az irányzat, amely elutasította a második megtérés lehetőségét, az ideális életszentség elvét hirdette. Ez a merev szemlélet sokakat visszariasztott a keresztségtől. A túl szigorú erkölcsi mérce odáig vezetett, hogy sokan csak halálos ágyukon merték kérni az újjászületés fürdőjét, amikor már bizonyos értelemben biztosak lehettek abban, hogy súlyos bűnt nem fognak elkövetni.14

A másik irányzat abból indult ki, hogy az Isten végtelenül irgalmas. Irgalmával nem egyeztethető össze, hogy a megkereszteletlen embernek, aki még nem gyermeke a keresztségben eltörli minden bűnét, míg elbukott gyermekét magára hagyja a pusztulásba vezető úton. Ennek az irányzatnak követői Római Szent Kelemennek a Korinthusiákhoz írt levelére hivatkoztak, aki Ezekiel próféta szavaival

fl CIC 96. kán.

7 Vö. Fii 2,12.

* Vö. 2Tessz 3,6.

9 Vö IKor 5,1 kk.

10 Vö. 2Kor 12,21.

11 EUSZEBIOSZ, Egyháztörténete 111.23 (Ókeresztény írók 4), Budapest 1983. 120.

12 Vö. Rom 6,2-7.

13 Lk 9,62.

14 Vö. POSCHMANN, B„ Poenitentia secunda, Die kirchliche Buße im ältesten Christentum bis Cyprian und Origenes, Bonn 1940. 91.