Kánonjog 7. (2005)
KÖZLEMÉNYEK - Tóth Ferenc: A Keleti Liturgikus Instrukció és a magyar gyakorlat
Közlemények 93 gondoskodnia. Ezzel a kódex az egyes keleti egyházak hagyományát kívánta méltányolni. Amíg a latin kódex a 230. kán. 1 §-ban a laikusok közül liturgikus szertartással, állandó jelleggel felvett szolgálattevőkről beszél, addig a fent említett kisebb rendek betagozódnak az egyházi hierarchiába a saját szintjüknek megfelelően. Ezért is nevezik őket kisebb klerikusoknak. Ennek a megkülönböztetésnek a jogosságát támasztja alá a CCEO 358. kánonjának értelmezése, amely megerősíti, hogy a diakónussá szenteléssel nyer az adott egyházmegyébe klerikusként felvételt valaki, kivéve, ha az adott sajátjogú egyház részleges joga szerint ez még nem történt meg. Ezért javasolja az instrukció, hogy a kisebb rendek felvételétől sorolják be a klerikusok közé az abban részesülteket, hiszen így az egyházmegye szolgálatának teljes és állandó formájába veszik fel azokat. Éppen ezért a részleges jog megújításakor jobb lenne a kisebb rendek szokásának elhagyása helyett azokat nagyobb jelentőséggel és élő módon helyreállítani. Az instrukció kiemeli, hogy ezt ökumenikus természetű okok is sürgetik. Hiszen további különbségek bevezetése nem segíti a közeledést. Ezen az alapon is felül kellene vizsgálni az elmúlt idők helytelen gyakorlatát. Egyházunkban a kisebb rendek feladása szokásos. A szeminárium növendékei részesülnek a tonzúrában, az akolitusi, illetve a szubdiakónusi avatásban. Ennek azonban nincsenek pontos szabályi, sokkal inkább szokásokon alapulnak. Méginkább tisztázatlan a feladatkörük. Jól körülhatárolható szereppel az egyes rendeket felvevők nem rendelkeznek. Tulajdonképpen jelenlétük egyházi életünkben, a szertartások végzésénél nem érzékelhető. Korábban gyakorlatban volt a papnövendékek liturgiában végzett aszisztenciája, azonban ezeket nem feltétlenül a felvett rendeknek megfelelően gyakorolták. Jelenleg számukra ez a lehetőség sem adott. S a felvett rendek inkább csak jelképes értékkel bírnak. Történtek erőfeszítések a helyzet rendezésére, de ezek egyelőre nem jártak eredménnyel. Az instrukció a továbbiakban megállapítja, hogy a kisebb rendek és a diakonátus nem pusztán formalitások a pappá szentelés előtt. Sajátos feladatuk van az egyház szolgálatában, s mint ilyeneknek meghatározott feladatokkal kell rendelkezniük, akár a papságra készülnek azok felvevői, akár nem. Ez kifejezetten érvényes a diakonátusra. Nagyon dicséretes visszaállítani a liturgiában és az azon kívüli küldetésüket. Ezért nem kellene kétségekkel lenni azok felé sem, akik maguk felvennék a rendeket, vagy a diakonátust és vállalják, hogy az egyházi szolgálat rendelkezésére állnak, még ha az életüket a családjukban, szakmájukat gyakorolva is kell élniük. Az ő szolgálatuk szükséges a liturgia illő és méltóságteljes végzéséhez. Ezzel elkerülhető az a gyakorlat, hogy magasabb rendű végezze azokat a liturgikus teendőket, amelyeket kisebb rendben lévőnek kellene. Leggyak- rabb esete ennek, amikor a papok, mint diakónusok szolgálnak. Továbbá az sem tartható, hogy állandó jelleggel liturgikus feladatokra nevezzenek ki laikust, elvárva tőle a szolgálatot. Ezeket a szokásokat el kell hagyni, fejti ki a liturgikus instrukció.
