Kánonjog 7. (2005)
TANULMÁNYOK - Erdő Péter: Teológiai és jogi szempontok az állandó diakónusok szolgálatához
Teológiai és jogi szempontok az állandó diakónusok szolgálatához 13 vesznek részt, a diakónusoknak emlékezniük kell Szent Polikárp figyelmeztetésére: „Irgalmasan, buzgón, az Úr igazsága szerint járva kell végezniük feladatukat, aki mindenkinek szolgájává lett”(LG 29a)20. A diakonátus az egyházi rend szentségének szerves része21, a diakónus az egyházi rend szentségének egyik lényeges vonását tükrözi: nevezetesen azt, hogy a felszentelt személyek különösen megjelenítik Krisztust, az egyház fejét, aki nem azért jött, hogy őt szolgálják, hanem hogy ő szolgáljon (Mt 20,28)22. A zsinat az állandó diakonátus bevezetését a latin egyházban éppen azért teszi lehetővé, mert ezek a diakonátus teológiai lényegéhez tartozó funkciók különböző területeken csak igen nehezen gyakorolhatók (LG 29b). Ezekben a funkciókban, amelyek a hatályos liturgikus könyvek szerint lényegében abban állnak, hogy ők a püspöknek és presbitériumának az oltár és a segítő szeretet szolgálatában segítséget nyújtanak, a diakónusokat a Szentlélek különleges ajándéka erősíti meg23. Ez az ajándék pedig különös kegyelem az egyház számára (1 Pét 4,10)24. Ezt az egyház által hangsúlyozott teológiai adottságot kell a feladatok jogi felosztása számára mértékadónak tekinteni. A liturgikus könyvek nagyon világosan pontosítják azokat a legfontosabb sajátságos liturgikus feladatokat, amelyek a diakónusok küldetéséhez tartoznak. A diakónus feladata, hogy a liturgikus cselekmények során a főcelebránsnak segítsen, de a könyv és a kehely mellett is szolgálatot teljesítsen, a hívők gyülekezetét megfelelő felhívással vezesse, az egyetemes könyörgések kéréseit kimondja, de hangsúlyt kap az is, hogy a diakónusok szükség esetén (ha más személyek nincsenek jelen) a többi kisegítők funkcióit is be kell, hogy töltsék25. Ebben az esetben a diakónus sajátos feladatai és funkciói meg azon feladatok között, amelyek az egyetemes keresztényi küldetéshez tartoznak, világos különbség jelenik meg. Ez utóbbi tevékenységeket a diakónusok csak kisegítő módon (mintegy a valódi szubszidiaritás alapján) végzik, míg 20 Az állandó diakonátusról szóló vitáról a II. Vatikáni Zsinaton Id. pl. LAUENROTH, H.E., Der Ständige Diakonat. Seine ekklesiologische Idee und kanonistische Verwirklichung (Excerpta ex dissertatione ad Doctoratum in Facultate Iuris Canonici Pontificia Universitatis Gregorianae), Regensburg 1983. 76-122. WEIER, J., Der Ständige Diakon im Recht der lateinischen Kirche unter besonderer Berücksichtigung der Rechtslage in der Bundesrepublik Deutschland (Münsterischer Kommentar zum CIC, Beiheft 2), Essen 1989. 19-33. 21 Vö. POTTIER, B., La sacramenlalité du diaconat, in Nouvelle revue théologique 119 (1997) 31-34 I. 22 Vö. PAULUS VI., M. P. ,M pascendum” (1972.VIII.15.): AAS 64 (1972) 536. 23 Vö. Ceremóniáié Episcoporum ex decreto Sacrosanti Oecumenici Concilii Vaticani II instauratum auctoritate loannis Pauli PP. IIpromulgatum, Typ. Pol. Vat. 1985. Nr. 24 („Spiritus Sancti dono roborati, Episcopo eiusque presbyterio adiumentum praestant in ministerio verbi, altaris et caritatis”). 24 Vö. PAULUS VI., M. P. ,^4d pascendum” 534-540, különösen 534-536; vö. LG 29. 25 Vö. Ceremóniák Episcoporum, Nr. 25, 26; 25: Diaconi est in actionibus liturgicis: celebranti assistere; ad altare, sive ad librum sive ad calicem, ministrare; fidelium coetum per opportunas monitiones dirigere; intentiones orationis universalis enuntiare. Si vero nullus alius minister adsit, ipse aliorum munera pro necessitate adimplet. Sicubi altare non est versus populum, diaconus semper se vertere debet ad populum cum monitiones profert. Diaconi, in celebratione liturgica cui praeest Epsicopus, sint de more saltem tres, unus qui ad Evangelium et ad altare ministret, duo qui Episcopo assistant. Si plures sunt, ministeria inter se distribuant et saltem unus eorum curam habeat de actuosa participatione fidelium. Vö. Missale Romanum, Institutio generalis Nr. 127 c.
