Kánonjog 4. (2002)
KÖZLEMÉNYEK - Szuromi Szabolcs: Megjegyzések a Collectio Canonum Anselmi Lucensis III. könyvének néhány római jogi részletet tartalmazó 90. kánonja kapcsán
Közlemények 81 miien láthatjuk ezekből a kánonokból, hogy az Egyház (ebben az esetben a püspök) illetékes eljárni a klerikusok és a keresztény világiak fegyelmi ügyeiben. Ezt az illetékességet az ókor végén és a korai középkorban a püspök az egyházmegyei zsinaton gyakorolta.19 20 A III. könyv 90. kánonja azért is jelentős, mivel a püspököknek ezt a jogát világi törvényhozói tekintéllyel (vö. római jogi részletek) igyekszik alátámasztani. Az illetékesség kérdése azonban ennél jóval összetettebb. Érdemes összehasonlítanunk a III. könyv 23. kánonjának summariumát magával a kánon tartalmával. A summarium megtiltja a laikusoknak a klerikusok vádolását. A szöveg második mondata így hangzik: Clericum vero quemlibet nemo in publico examinare présumât nisi in ecclesia.10 Itt semmilyen utalást nem találunk a püspöki tekintélyre, de a világi bírói fórumra sem. Azaz a mondat mindössze annyit jelent, hogy klerikust senki se vádoljon nyilvánosan (in publico). Egyetlen egy kivétel lehetséges, amikor a vád „az Egyházban” hangzik el (in ecclesia). Ez jelentheti az ügy világi bíróság elé vitelének tilalmát, de még mindig nincs kapcsolatban a püspök személyével. Természetesen, ha a vád ismertetése az Egyházon belül történik, úgy az eljárás a püspök jelenlétében zajlik, azonban a summarium nem erről beszél. Ez a kánon a gyűjtemény pszeudo-izidori hamis anyagához tartozik. Ha összehasonlítjuk az Anzelmnél található részletet a Decretales Pseudo-Isidorianae-ben olvasható kánon teljes szövegével, érthetővé válik számunkra a részlet valódi jelentése. A kánon eredetileg a klerikusok világiak által történő vádolását tiltja,21 ahogy azt Anzelm summariumában is láttuk. Itt említjük meg, hogy a III. könyv 106. kánonja, ami a főképp római jogi anyagot tartalmazó Constitutiones Sirmondianae-t idézi, szintén kifejezetten elutasítja a püspök, illetve minden más klerikus világi bíróság elé való idézésének lehetőségét.22 Hozzá kell tennünk, hogy ez a szakasz megtalálható a Codex Theodosianus-ban is, amely így külső elismerését adja az Egyház által hangsúlyozott normának. Ugyanezt az elvet figyelhetjük meg, ha egy pillantást vetünk a Decretum Burchardi Wormatiensis VI. könyvének 21. kánonjára, amely a klerikusok világi bíróság előtt, klerikusok által történő vádolását tilalmazza.23 Az illetékes tekintély ebben az esetben, a szent rend fokozatától függően, a püspök, vagy a presbiterek kollégiuma az archidiaconussal együtt.24 Ha tovább lépünk a Collectio Anselmi Lucensis III. könyv 26., Eusebius pápának (310) tulajdonított kánonjára, megérthetjük Anzelmnek az Egyház függetlenségére irányuló törekvését. A III. könyv 23. kánonjával együtt ez a kánon egy lényeges alapelvről beszél: belső problémákat és vitákat ne vigyenek világi bíróságok elé. Érthető tehát, hogy Luccai Anzelm miért választotta a pszeudo-izidori kánonokat, amelyek többek között a pápai hatalom megerősítését szolgálták, de egyúttal az Egyház belső életébe való világi befolyás csökkentésére is irányultak, különös tekintettel a püspökökkel szembeni világi perekre.25 A 26. kánon szövege a püspök személyét védi26 és lehetetlenné teszi a világi bíróság elé idézését.27 Ez 19 Vö. IMBERT, J., Les temps Carolingiens (741-891). L’Église: Les Institutions (Histoire du Droit et des Institutions de l’Eglise en Occident V/l), Paris 1994. 108-109., 138-141. 20 THANER 128.
