Kánonjog 1. (1999)
TANULMÁNYOK - Szabó Péter: Sajátjogú egyháztagság a hatályos jog szerint (CIC 111-112. és CCEO 29-39. kk.)
64 Szabó Péter denek előtt a «ritus praestantia» elvén alapuló, a latin rítus számára biztosított egyoldalú előnyök megszűnésének immár egyetemes zsinat szintjén történő ünnepélyes kinyilvánítása volt. Következésképpen a rítusok jogegyenlőségét kimondó alapelv a keletiekről szóló zsinati határozat már idézett, más célkitűzéseivel összhangban magyarázandó. A határozat megalkotóinak ugyanis nyilvánvalóan nem az volt a szándéka, hogy a korábbi tételes jogi előnyök (praestantia iuridica) helyett most a latin egyház szociológiai-társadalmi túlsúlyából és vonzerejéből fakadó olyan másik előnyrendszert szentesítsenek (praestantia sociologica), mely ugyancsak a keleti egyházak jelentős részének fokozatos beolvadását eredményezné. Noha az interrituális törvényeket valóban a sajátjogú egyházak közti egyenlőségből kiindulva kell magyarázni (azaz a tételes jogrendben aszimetriák csak azon pontokon feltételezhetőek ahol azt a törvényhozó kifejezetten jelzi), ezen elvből nem következik, hogy ugyanezen interrituális szabályok alkalmazásánál is feltétlen matematikai értelemben vett egalitárius szempontoknak kell érvényesülniük.129 Mint azt láthattuk -az egyetlen CCEO 33. kán. kivételével- a latin és a keleti egyházakra olykor gyökeresen eltérő társadalmi adottságaik ellenére is ugyanazon interrituális szabályok vonatkoznak. Egy közismert jogelv szerint viszont az alapvetően egyenlőtlenekre alkalmazott egyenlő törvények hatásaikban éppoly igazságtalanok lehetnek, mint az egyenlők egyenlőtlen törvények alá vetése. Mindebből nyilvánvaló, hogy a valamennyi keleti rítus élő formában történő megőrzését előíró, fentebb említett zsinati irányelv realizálása csak valamennyijogalkalmazó fokozott felelőségvállalása esetén lehetséges. 5) A rítustörvények hatékonyságát egyébiránt nagy mértékben érintette azon kedvezőtlen tény is, hogy 1983 után -részben a latin kódex már említett fogalmazásbeli pontatlanságai miatt- mértékadó szerzők magyarázták egymással szöges ellentétben a hatályos jogot.130 Ezen nézetek között, mint láttuk -a «lex posterior derogat priori» elv követőivel szemben- indirekt törvényhozói megnyilatkozások a két kódex relatív autonómiáját hangsúlyozó szerzői véleményeket támasztják alá.131 Ám hogy a kódexek viszonyának értelmezésében mennyire nincs összhang a szakirodalomban, azt szembetűnően jelzi, hogy a kódexeket autonóm jogrendek mintájára felfogó kánonjogászok is (éppen az autonómia mértékének eltérő módon történő értelmezése eredményeként) egymással ellentétes gyakorlati következtetésekre jutnak. így például egyes szerzők a rítushoz való tartozást mintegy “kettős kötöttségnek” tekintve úgy vélik, hogy a latin férj a CIC 112. kán. 1. § 2° ellenére sem léphetne át magánál a jog erejénél fogva felesége keleti katolikus egyházába, mert —bár ő e jogcselekményre képes volna- a keleti megyéspüspök nem képes átvételére külön hatósági intézkedés nélkül.132 129 Lásd pl. a licentia kifejezés jelentéstartalmából adódó, fentebb említett sajátos praxis lehetőségét. 130 Vő. pl. 42. és 47. oldal. Az erre alapuló eltérő joggyakorlat pedig -a belőle fakadó kölcsönös bizalomvesztés révén- nehezebben orvosolható, mint egy esetleg hátrányos, de egységesen és következetesen alkalmazott jogszabály, mely esetben a feszültség gyökere nyilvánvalóan objektív jellegű, s mint ilyen könnyebben korrigálható. 131 A kérdés áttekintéséhez lásd: Erdő, A szentségi jog (vö. 10. jegyzet), 129-133. 132 Brogi, Licenza presunta (vö. 87. jegyzet), 664, 667.
