Hittudományi Folyóirat 23. (1912)
Dr. Werdenich Endre: Az állag és személy mibelétéről
32 DR. WERDENICH ENDRE. egységét is feltételezi. A szobor pedig az egységet nem természetes öntevékenysége alapján nyeri, hanem a művész szándékában és működésében, vagyis rajta kívül álló tényezőtől. Mihelyt az alanylétet nem az önbirásra alapítjuk, hanem a rész jelleget egyoldalulag nyomatékozva a puszta tömecsvonzással létesült egységet is elegendőnek tartjuk, hogy egységes és egy alanyt nyerjünk : akkor már igazán bajos megvonni azt a határt, a tömecs vonzás erősségének azt a fokát, aminő a mondott célra elégséges. A levegőnek, víznek, kődarabnak tömecsei nem egyforma erősséggel kapcsolódnak. A víz tömecsei a legkisebb ütésre széjjelszóródnak, majd ismét összeterelődnek ; s így — ha a tömecsvonzás megszüntetné az alanylétet — folyton új és új alanyok keletkeznének, s ismét eltűnnének, anélkül, hogy a természet maga a legkisebb változást szenvedné, illetőleg bensejéig ható befolyás alá kerülne. Ha azt mondjuk, hogy nem minden tömecsvonzás, hanem csak a mesterséges befolyást kizáró, vagyis természetes tömecsvonzás szünteti meg a részeknek eddigi alanylétét vagy létesít egységes alanyokat, ezzel már a természet benső önműködésére utalunk. S ha ezt az önműködést következetesen akarjuk felfogni, a töme- csek dinamikus egységéhez jutunk, mint olyan alaphoz, amelyen az alanyiét felépül. Annál is inkább, mert bizonyos tevékenység a természet részéről akkor is megvan, amikor a tömecsvonzás külső mesterséges tényezők befolyása alatt érvényesül. Ha tehát a benső tevékenység ilyen dinamikus egység nélkül is elég alap volna az alanyiét egységéhez, akkor felesleges dolog volna különbséget tenni a tömecsek- nek természetes és mesterséges összefűződése között. Az alany eszerint önmagát biró állag vagy természet. Vagy pedig körülírva : konkrét egyedi teljes állag, amely önmagát bírja. * Hátra van még két kérdés, amelyek magukban véve meglehetősen meddők ; de mivel az önbirás további meg
