Hittudományi Folyóirat 22. (1911)
H. Gy.: Schopenhauer akaratbölcselete
382 H. GY. a felelősségérzet, mely nem egyszerűen cselekvéstudatból, hanem cselekvés szabadságom tudatából ered. Hamis Schopenhauer további okoskodása, hogy t. i. a felelősség és szabadság a jellemben van. Tana e pontban ellenkezik a józan bölcselettel. Hogyan vonható felelősségre a változhatatlan jellem ; a tér és időn kívüli intelligibilis jellemre való tekintetből ? Hogyan vonható felelősségre ezen időbeli lény a »transzcendentális bordájú«szabad lény tetteiért? Schopenhauer tévedése az ő metafizikai elméletében rejlik, mely szerint az ember semmi más, mint akarat s így a jellem is akarat. Ha ez így volna, akkor sem szabadságról, sem fele- lősségről beszélni nem lehetne. Ámde, mint említettük, az ember nemcsak akarat, hanem értelem is s épen az értelem által lesz az akarat saját cselekvéseinek indító okává. Az aka- rat továbbá nem maga a jellem. Az akarat csak egyik ténye- zője az egyén erkölcsi életének, a jellem pedig az egyén erkölcsi minősége, az egész ember veleszületett és szerzett tulajdonságainak összege »1’ensemble des dispositione stables.« Igaz, hogy a jellem cselekvések által jut kifejezésre, a cselek- vés pedig elsősorban akarati tény; hogy azonban maga az akarat milyen, az főleg az értelem erejétől, ez meg erkölcsi elvekhez való szilárd ragaszkodásunktól függ.1 A jellem tehát sok tényezőből alakul s cselekvéseink rendesen jellemünk szerint valók. Az egyén életpályáját saját jelleme, hajlamai szerint választja s rendesen azzá lesz, amihez kedve, akarata van. Rendesen, de nem mindig s nem szükségképen, mint Schopenhauer gondolja. Az Operari sequitur Esse az emberre a maga merevségében nem vonatkozik. Aki tudja, hogy egy fa tavaly körtét termett, az nem fog csalódni, ha e fától az idén is körtét vár ; de aki egy embert ma ekként látott cselekedni, ugyanazon embert ugyanoly körülmények között esetleg másként lát cselekedni, vagyis az ember gyakran saját 1 Le caractére n’exprime pás directement les actes libres . . . Le caractére, qui n’est que la force de la volonté, est forme d’un ensemble d’habitudes morales. La force de la volonté tient ä la force de la raison et la force de celle-ci tient ä ferme vue des prin- cipes de la vie humaine. Mercier I. m. 319.
