Hittudományi Folyóirat 22. (1911)

Dr. Unterreiner József: Modern Krisztus-tanok

MODERN KRISZTUS-TANOK.

287

rése és teljesítésére törekedett. Föltehető-e tehát, hogy ez a Jézus, ez a tökéletes jellemű Jézus Isten Fiának mondaná magát avagy megengedné, hogy mások annak címezzék, holott tényleg nem az ? Már pedig nemcsak elfogadja a címet, hanem még boldogoknak is mondja s megjutalmazza azokat, kik azt megadják neki. (V. ö. Mt. 16, 17—18.) S valóságos istenfiúságának öntudatos létezését állítja önmaga is : »Bizony mondom nektek, mielőtt Ábrahám lett (létezni kezdett), én vagyok.«1

Nagyon jól ismeri mindezeket Harnack is s álláspontja mégis az, hogy a sinoptikusok alapján a valóságos (méta- fizikai) Fiúság eszméje nem tartozik az evangéliumba. Miért ? Mert így kívánja az evolutio gondolata. A kereszténységgel együtt természetesen a Christologiának is fejlődnie kellett. Ez a modern fölfogás s Darwin óta az evolutio nemcsak

1 Az írásmagyarázók Jézusnak főkép egy nyilatkozatában látják az Atyával való egylényegüsége kifejezését. Mt. 11. 27 olvassuk ugyanis : »Mindenek átadattak nekem Atyámtól ; és senki nem ismeri a Fiút, hanem az Atya, az Atyát sem ismeri senki, hanem a Fiú és kinek a Fiú ki akarja jelenteni«. (V. ö. Lk. 10, 22)

»Mindenek« e versekben — vallásos megismerésről lóvén szó — az Atyának teljes birtoklását jelenti, az istenség egész lényegét és működését, kivéve azt a különös — hogy úgy mondjam — működési kört, melyet minden egyes isteni személynek tulajdonítunk.

Átadás nem olyan értelmű, mintha az, kinek mindenek átadat- nak, fizikailag alárendeltje lenne az adakozónak. Hanem jelent ugyan- egy közös isteni természetben való részesedést. Öröktől fogva (átadat- tok) részesült a Fiú az Atya tulajdon természetében, anélkül azonban, hogy egy pillanatig is nála kevesebb lett volna úgy lényegét, mint működését illetőleg. Az első mondat értelme tehát ez : tőlem Atyám lényéből, hatalmából s tudásából semmit sem tagadott meg.

De még jobban kitűnik a metafizikai istenfiúság gondolata e versek második feléből. Itt ugyanis egyenrangú viszony jut kifejezésre a »Fiú« és az Atya (Isten) között. Már pedig ilyen viszony csak az egyszülött, az egylényegű Istenfiuról állítható. — Különben, Isten- nek azon követe, ki merő ember, nemcsak annak jelentené ki az Atyát, akinek ép akarja, hanem mindannak, akinek kijelentenie kell. Azaz ennek már nem állana szabadságában az Istent csak valakiknek kije- lenteni, hanem úgy cselekednék, amint megbízatása s küldetése szól. (V. ö. Seitz, i. m. 234—52. 11.)