Hittudományi Folyóirat 21. (1910)
Dr. Prohászka Ottokár: Az intellectualismus túlhajtásai
AZ INTELLECTUALISMUS TÚLHAJTÁSAI. 26S dolgokon járok végig, »diskurrálok«. A fogalom tehát a dolgot» a való világot adja elém; elém dobja, hogy birkózzam meg vele s szabadítsam föl rá a valóságot lefoglaló s az élet szá- mára behódító erőket. A fogalomban találom meg az »objec- tum«-ot, mint a latin szó is mondja, azt az elém dobott valamit, azt a heterogén, idegen valamit, amibe beleütközöm, azt a külvilági szfinkszefe, az én objectumomat s ellentéte- met. Az ismeretben találom föl az ellentétet a subjectum s objectum közt s ez az ellentét izgat engem s az élet ez ellen- téten kúszik föl s minden erőit rajta fejti ki. Mikor ugyanis az ismeret figyelmeztetett az objectumra, azontúl a gyakorlat- nak, a cselekvésnek kell a további feladatokat megoldania, tapasztalnia, tennie, élnie kell! Még az ismeretben sem haladnék tovább, ha nem használnám föl erőimet a valósággal való érintkezésre ; ha a tapasztalat révén újabb benyomáso- kát nem vennék; ha tapasztalataim által magába a fogalmi körbe is újabb meghatározások s észreve vések bele nem tódulnának. Valóban a tevékenység, a cselekvés az, mely a theoretikus tudást folyton termékenyíti s ingerekkel szolgál, hogy a világot máskép lássa, hogy kimélyítse, maga szerint alakítsa. Az ismeretben a világ fölé emelkedünk, hogy a gya- korlatban s cselekvésben megint abba visszatérjünk s abba mélyebben belehatoljunk. Minden tudás s ismeret tehát arra szolgál, hogy cselekedjünk, hogy tegyünk, vagyis hogy a tudá- són s ismereten kívül, a cselekvésben közelítsük meg a valósá- got. Mint bronz-szírt áll velünk szemben a realitás ; tudá- sunkban ingerel, hogy a tudáson túl fekvő megközelítésekre vezessen. Arra ösztönöz, hogy a valósággal a tudomány által el nem ért s nem adott módon érintkezzünk, hogy vele valóságosan az élet, a több élet viszonyába lépjünk. Képzelhetjük már most, hogy hová fejlik az ember, ha az abstractio kísértésének engedve, az értelmi világot, a tükrözést tartja elsőrendű értéknek s hogy mily élettorzulá- sokba s életelfajulásba esik bele, ha a tudásban elszigeteli s így folytonos elszegényedésre, ürességre, éhségre, tártál- matlanságra s gyengülésre ítéli önmagát. A gyakorlatból, a megtapasztalásból elemeit ismeretnek nincsen súlya, legalább-
