Hittudományi Folyóirat 20. (1909)
Dr. Notter Antal: A szerzetesi szegénység jogi tartalma
A SZERZETESI SZEGÉNYSÉG JOGI TARTALMA. 443 regula, valamint az egyházi törvények rendelkezéseitől nagy- bán elütött a valóság. Mindjárt sz. Benedek után lábrakapott a szerzetesek magántulajdona. Nagy szent Gergely pápa maga említést tesz arról a szokásról, hogy a kolostorok elülj ár ói végrendelkez- пек. E szokást bár elveti, mégis egy szerzetes végrendeleté- nek végrehajtását elrendeli. 1 A szerzetesek végrendeletei Nagy sz. Gergely után is gyakoriak voltak. Az apát hagya- tékának tárgyalását a püspök vagy az archidiaconus vezette.1 2 Pedig Nagy sz. Gergely pápa erősen küzdött a szerze- tesek magántulajdona ellen, mely ellen rendszabályt is hozott. А IX. Gergely pápa decretalis-gyüjteményébe3 fölvett levelében Anthemius alszerpapnak ezt írja : »Praesenti iussione tibi mandamus, ut ne quem monachum de топа- sterio in monasterium temere migrare liceat : nec eorum aliquem peculiare quicquam habere. Sed si hoc praesumpserit, monasterio, in quo ab initio conversatus est, sub abbatis sui regula competenti coercitione reddatur.« Nagy sz. Gergely pápa egyúttal egyházi érvényt szer- zett Justinian császár fentebb idézett 5. novellájának, mely szerint a szerzetbe lépőnek minden vagyona a kolostorra száll és őt ezért végrendelkezés joga nem illeti meg. »Quia ingredientibus monasterium convertendi gratia, ulterius nulla sit testandi licentia, sed res eorum eiusdem monasterii iuris fiant, aperta legis definitione decretum est, etc.« 4 A frank birodalomban úgy a Merovingok, mint a Karó- lingok idejében gyakori volt a szerzetesek magántulajdona. 5 A frank birodalomban a szerzetesek fegyelmét meglazította egyéb okokon kívül a kommenda intézménye. A fejedelmek és a kolostoralapító családok az apátságokat és ezek javait 1 Ер. I. 44. Jaffé, Reg., n. 748. Említve Scherer id. m. II. 825., 121. jegy2· 2 Scherer id. h. 3 e. 5. X. III. 31. 4 Decretum Gratiani сап. 7., С. XIX., qu. 3. 5 Scherer id. h., hivatkozással Löning : Geschichte d. deutsch. Kirchenrechts, II. 399.
