Hittudományi Folyóirat 20. (1909)
Paluscsák Pál O. P.: A közjó sz. Tamás erkölcstanában
384 PALUSCSÁK PÁL. is, ha az állam meg a törvényhozás a legkisebb társadalmi ügyekbe is beavatkozik, az nem jogtalanság, mert ha a tár- sadalom már olyan romlott, hogy önerejéből nem tud a helyes úton előrehaladni, akkor az államhatalomnak kötelessége a beleavatkozás. Ezen kölcsönös viszonyból, amely a törvény és a társadalmi erkölcsök között van továbbá azt követkéz- tethetjük, hogy maga a törvény, ha még oly helyes is, nem ér célt, ha a társadalom maga nem érzi át annak szükséges- ségét és nincs annyi erkölcsi ereje, hogy a törvényt be is tartsa. Meg azt is beláthatjuk, hogy mily nagy botlás a tör- vényhozás részéről, ha törvényeivel épen olyanokat enged meg, olyas légből kapott jogokat, szabadságokat szentesít és társadalmi bajokat tűr el, amelyek annak erkölcsét egyene- sen aláássák. 48. A közjó föntebbi meghatározása, zsinórmértéke a törvényhozásnak is. Váljon a törvény igazságos avagy igazság- talan-e, annak nem az a mértéke, akarja-e a többség vagy nem, hamm összeegyeztethétő-e a természetes erkölcsi renddel vagy pedig nem. Lex data divinitus sive humanitus inclinationi naturali respondet et eam perficit.1 A törvény jogossága tehát nem a többségtől függ. A többség akarata, a király akarata, a nemzet akarata még nem jogos törvény. Maga az akarat nem zsinórmértéke az igazságosságnak. Ha ez így volna akkor a többség vagy a legfőbb hatalom zsarnok- ság, az ilyen akarat »magis esset iniquitas quam lex«.2 így a modern parlamenti elv a többségről magában véve a számot, az erőt teszi az igazság mértékévé. A többség elve csakis akkor helyes, ha azt erkölcsi alapjától el nem szakítják. Ezen elvnek az a hallgatag feltétele, hogy a törvényhozó testület nagyobb része minden bizonnyal a közjót akarja, hogy nem a maga érdekében dolgozik, hanem az állam igaz javára. Ahol választás van, ott a többség a választók többségének bizalmát bírja, mert a választók megbízottjai. De ebből is csak akkor lehet a többséghozta törvények igazságos voltát bebizonyítani, ha feltételezzük, hogy a 1 C. Gentes, 1. III. c. 130. 2 S. Th. I. II. q. 90. а. I. ad 3.
