Hittudományi Folyóirat 20. (1909)
Dr. Mihályfi Ákos: Az epiklézis
!44 DR. MIIIÁLYFI ÁKOS. ex aqua et Spiritu sancto), habár a keresztelést a Szenthárom- ság, az Atya, Fiú és Szentlélek nevében végezzük. Ezen hitet a liturgiába is bevitték. Ahol megszentelés- ről volt szó, a Szentlelket hívták segélyül. így a kereszt- kút megszentelésénél, az olajok megszentelésénél, az oltá- rok felavatásánál. A legnagyobb megszentelés a szt. misé- ben történik : a kenyér és a bor megszentelése oly módon, hogy az Krisztus testévé és vérévé váljék, s a szent áldozás- bán, melyben az így megszentelt kenyeret és bort vesszük magunkhoz, hogy azzal lelkünket tápláljuk. Mikor а IV. században a Szentlélek istenségét kellett védelmezni s az eretnekek ellenében ezen hitben a hívőket megerősíteni, magától kínálkozó alkalom volt, ezt a liturgiában is kidomborítani. Hol és hogyan ? A praefatio az Atyaistent dicsőítette a teremtés nagy művéért, majd a kánon a megvál- tás, ezzel kapcsolatban az Oltáriszentség s a Krisztus halá- Iáról való megemlékezés által a Fiú istenségét állította a hívők elé, — ez után kellett beállítani a liturgiába egy imádságot, amely'a Szentleiket is, mint az Atya és a Fiúval egylényegüt, egyhatalmut tüntesse föl. S erre nem kellett mást tenni, mint a Logosz-epiklézist átalakítani Szentlélek-epiklézissé, ami annál könnyebben ment, minthogy, miként említettem, az egyház az evangéliumból merítette hitét, mely szerint min- den megszentelésnek, minden szentségnek forrása, oka, eszközlője a Szentlélek. Sőt már az alexandriai liturgia Logosz- epiklézisében említve is volt a Szentlélek. így tehát igen könnyű volt a Logosz-epiklézist átalakítani Szentlélek- epiklézissé. Ily módon aztán a Szentháromságegyistennek az emberi nem iránt gyakorolt jótéteményei kifejezést nyertek a liturgiában : a praefatióban az Atya teremtése, az anaforában a Fiú megváltása, a konszekráció után s az áldozás előtt a Szentlélek megszentelése.1 Az más kérdés, vájjon szerencsésen voltak-e megválasztva az epiklézis szavai ? A következmények azt mutatják, hogy nem. Ezt csak1 V. ö. Cabrol, Les origines liturgiques (Paris, 1906) 367.
