Hittudományi Folyóirat 18. (1907)
Kaszás Márton Rajmund: A lénytani érv
A LÉNYTANI ÉRY. 35 tehát a posteriori. Csakhogy sz. Anselm épen ezen lényeges lépést mulasztotta el és csupán azon ellenmondásból ipar- kodott lehozni Isten létét, amely szerinte beáll, ha egyrészt olyant gondolok, ami legnagyobb, amely azonban másrészt még sem létezik. Sz. Tamás helyesen Ítéli el Anselm érvelését, mint érte- kezésünk elején láttuk ; elitéli azt a módot, amellyel tárgyát be akarja bizonyítani, mert az így tényleg lehetetlen. Alii- tásának lényege ugyanis abban összpontosul, hogy a leg- nagyobbnak fogalmához hozzá adta, illetőleg belegondolta a létezést, amiből Isten létezésére következtetett. Csakhogy épen azt kérdjük : joggal adható-e hozzá ? Szerintünk igen, ha föltételezi az értelem szenvedőleges voltát, de épen erre nem gondolt, hanem bizonyos ellenmondásból igyekezett levezetni Isten létét, amely ellenmondás csak akkor igaz, ha. már előzőleg elfogadjuk, miszerint joggal kötötte össze a lét fogalmát az isteniogalommal. Nem hagyhatjuk szó nélkül dr. Verdenich Endrének ezen érvelésre vonatkozó megjegyzését. Szerinte »e bizonyíték sajátságos módon fogja fel a létnek és tökéletességnek egymáshoz való viszonyát. Ha tökéletességnek azt mondjuk, ami mindazzal bír, amivel bírnia kell, akkor ezzel bizonyára a lénynek léttar- talmát akarjuk megjelölni. Az ember tökéletes (fizikailag) : ha teste, értelme, akarata megvan, ha egészséges stb., ha lelke erényekkel ékesített (erkölcsi tökéletesség) stb. A lét szükséges ugyan a tökéletességhez, amennyiben a léttart a- lomnak ténylegessége, de magában véve nem tökéletesség. A valósággal és ideálisan létező sz. Ágoston egyformán töké- letes, mert mindkettő ugyanazon léttartalommal bír ; és ha sz. Ágoston az ideális rendből a valóságos rendbe lépne át, semmivel sem válnék tökéletesebbé. A valóságos lét a tökéletességekhez nem járul hozzá, hanem azokat mindenestül egy új rendbe, a valóság rendjébe viszi át«. Ezen érveléssel akarja megdönteni sz. Anselm érvének egyik alapigazságát, mely szerint: esse et in re, maius est. (Term. Istentan 35. §.) 3*
