Hittudományi Folyóirat 17. (1906)
Kurcsy Vendel: A kereszténység kovásza az emberiség történetében
620 KURCSY VENDEL. ráról híres erkölcscenzor Cato, Cicero stb., mit tartottak a parázna személyekkel való érintkezésről, ismeretes. A császári idők bölcsét, Senecát, pedig, ki Villeman szerint szigorú erkölcstant hirdet s kit még manap is az erény tanítómeste- rének szeretnek nevezni, Dio Cassius a következőkben jellemzi: Senecát száműzte Claudius, mert Júliánál vetélytársa volt ; később házasságtörésben élt Agrippinával. Ö dühöngött a zsarnokság ellen, pedig maga is egy zsarnok nevelője volt ; szidalmazá a hatalmasok társaságát, de a császári udvarból nem lehetett kicsalni. Gáncsolódott a gazdagok ellen, de maga is hetvenöt millió dénárt harácsolt össze ; kárhoztatá a fényűzést, pedig a vendégeskedésre ötszáz citromfából készült asztala volt, elefáncsont lábakkal.1 Azért fohászkodik fel Cicero is a keserűség hangján, hogy alig lehet oly bölcselőt találni, kinek életmódja a józan ész követelményeinek meg- felel, mert egyik könnyelmű és dicsekvő, a másik pénzt vagy hírnevet ha jhász, a legtöbb pedig az érzékiségnek rabja annyira, hogy tetteik a legmerevebb ellentétben állanak tanaikkal, pedig ez szerinte is szörnyű gyalázatosság.2 Ide járul még, hogy azon fontos kérdésekre, melyek leginkább érdeklik az ember tudásvágyát, épen nem tudtak határozott választ adni. Honnan az eredet, honnan a világ, mi a lélek, mi lesz a halál után, hogy az istenségről ne is szóljunk, mind olyan témák, melyekről sokat beszéltek és disputáltak, de minden okos- kodás fiaskóval végződött. Mert ahelyett, hogy meggyőzték volna a hallgatóságot valamely állításuknak helyességéről, inkább csak a kételyt fejlesztették ki azok lelkében. Szána- lommal eltelve olvasunk épen azoknak szomorúan érdekes vergődéséről, akik komolyan óhajtották az igazságot. Soraik1 Hettingernél i. m. II. 70. 2 Quotus enim quisque philosophorum invenitur, qui sit ita animo ac vita constitutus, ut ratio postulat ? qui disciplinam suam non ostentationem scientiae, sed legem vitae putet ? qui obtemperet ipse sibi et decretis suis pareat ? Videre licet alios tanta levitate et iactatione, ut iis fuerit non didicisse melius, alios pecuniae cupidos, gloriae non nullos, multos libidinum servos, ut cum eorum vita mira- biliter pugnet oratio. Quod quidem mihi videtur esse turpissimum. Cicero Tuse. disp. II. 4.
