Hittudományi Folyóirat 17. (1906)
Tower Vilmos: Reformeszmék a kisszemináriumi papnevelést illetőleg
VEGYESEK. 395 sem ért az ifjú, vagy ha meg is érti, csak elméjének nehéz megfeszítésével, mely gátolja őt abban, hogy inkább imád- kozzék szívével, mint puszta hallással, inkább érezze át azt, mint hogy csak egyszerűen megértse azt, amit mond : Frustra ore laborat Qui eorde non adorat. »Homo enim — monda az írás — videt in facie, Deus autem in corde !« De egyébiránt, kisszemináriumi Elöljárók ! hívjátok egy- szer össze növendékeiteket és kérdezzétek tőlük, kérdezzétek meg a jobb érzelműektől, kérdezzétek még a kevésbbé jobb érzelműektől, kérdezzétek meg őket Isten dicsőségéért Ián- goló szívetek önzetlen szavával : magyarul, édes anyanyel- vünk zengő szavával, vagy előttök ismeretlen, őket szóra- kozásra késztő latin nyelven akarnak-e imádkozni ? Egy szájjal, egy szívvel, egy lélekkel fogják nyilvánítani közös óhajukat : a közös imák nyelve a magyar, nem pedig a latin legyen ! De nehogy valaki félreértsen, nehogy valaki azt higyje, hogy a liturgia vagy az egyház hivatalos nyelvének ellenese vagyok, kijelentem, hogy e tekintetben orthodoxabbnak vallom magamat bárkinél és pedig erős meggyőződésemből kifolyólag. De nem fog-e e reform a középiskolákban amúgyis annyira elhanyagolt latin nyelvtanítás rovására lenni ? Nem fogja-e megnehezíteni a későbbi liturgikus nyrelv megértését ? És én erre azt felelem : épen a magasztos célnak válnék legnagyobb kárára a latin nyelven végzett közös imák a kisszemidáriumokban. Az ifjú t. i. már mint gyermek hozzászokik ahhoz, hogy értelem nélkül, szajkó módjára imádkozzék ; mintegy7 megszokottá, mintegy második természetévé válik, hogy a jövőben is csak figyelem, áhítat nélkül imádkozzék, anélkül, hogy törekednék megérteni azt, amit szájával hangoztat. Mikor látja az ifjú kisszeminárista, hogy elöljárói parancsára, tehát bűn nélkül, lelkiismeretfurdalás nélkül is imádkozhatik — csupán szájával, ez a tudat meggyőződéssé 26*
