Hittudományi Folyóirat 17. (1906)
Nitsch Árpád János: A Megváltó az Ószövetségben és megjelenésében
140 KITSCH ÁRPÁD JÁNOS. barátságát is, természete hajlandó lett a rosszra, végül pedig kiűzetett a paradicsomból, hogy mindennapi táplálékát verejtékével keresse, osztályrészese lett a természet minden csapásainak. Élt az ember szivében az ősboldogság emléke, csodás dolgokat regélt az apa fiának az édenkertjéről, s e visszaemlékezés keserű könyüt facsart ki a szemből, az ember jelenleg való nyomorúságát még nagyobb mértékben érezte. De a TigoToevayytfoov emléke sem halt ki a szivekből ; arra is emlékezett az emberiség, hogy Isten megkönyörült a bűnös ősszülőkön, s a Megváltót Ígérve reményt nyújtott arra is, hogy e boldogság nem örökre veszett el, — jön idő, mikor az ember visszanyeri azt, mit Ádámban és Évában elvesztett. A jelen nyomorúság tehát csak a jelené, a jövő más világot Ígér, ősboldogságot rejt méhében, mely nagyobb lesz az elvesztettnél, s mely ö vele, s 0 általa jut osztály- részül, ö általa, ki nem más, mint a Megváltó. Ezt remélték már ősszüleink, ezt remélte a későbbi nemzedék, ezt remélte az egész emberiség. Nyomát találjuk ennek nemcsak a zsidók sz. könyveiben, de az aegyptusiak, perzsák, phöniciaiak regés palmirusain, s csodás, tündéri leírást alkotott a merész fantázia a titkos jövő boldogságáról. így a zsidók is, kik legtisztábban, leghívebben meg- őrizték a bűnbeesés, az első isteni Ígéret emlékét, s ők várták legtisztább alakban Isten boldog országlásának kezdetét. Sajnos, idők folyamán náluk is az érzéki elem kerekedett túlsúlyra, s elferdítve Isten ígéretét, testi gyönyört, múló élvezetet vártak a Megváltótól. Ettől tekintsünk el, itt csak sajnálkozni lehet az emberi ész botlásain ; tisztán a profé- fáknál látjuk az eszmét, s annak kibontakozását, mely lelki boldogságot hirdet, melynek fővágya Isten, az Ö bírása. Mi már tisztán tudjuk, mit várjunk Isten országától, isteni Mesterünk tanított arra, s már nem gondolunk vissza fájó szívvel az Ádámban elvesztett boldogságra, mert parányi része volt ez csak annak, melyet előttünk a kálvária véres tragoediája megnyitott. Érdemes nehány szóban erről is megemlékezni, annál inkább, mert szoros összefüggésben áll e tárgy az eddig letárgyaltakkal ; ha a Megváltóról szólunk,
