Hittudományi Folyóirat 17. (1906)
Nitsch Árpád János: A Megváltó az Ószövetségben és megjelenésében
A MEGVÁLTÓ AZ ÓSZÖVETSÉGBEN ÉS MEGJELENÉSÉBEN. 141 szólnunk kell arról az országról is, melybe ö hívni jött bennünket, s melybe, hogy mi beléphessünk, vérével adó- zott. Röviden nézzük hát, mit szerzett nekünk Megváltónk, midőn a kereszten értünk meghalt. Valamikor régen olvastam egy művészről, ki folyton tengeren utazott. Gyönyörűsége volt a végtelen tenger tükör- sima fátyla ; rajongott a sejttett, ember által nem taposott vidékekért, melyeknek buja, ősi növényzete, tarka madár- tábora titkos, jobb hazát sejtetett ; élvezte a habok hullám- zásának zenéjét és csodás ecsetjével megszólalásig hű vázla- tokát vetett papírra. És folyton tengeren utazott. Kivált, midőn az orkánok, az elemek szilaj harcának szezonja járt, midőn a dühöngő hullámok járma alatt toronymagasságra emelkedett a hajó, majd meg más hullám elemi erővel tovább lökte ; midőn a felhők megszakadtak, s a szemhatárt átlát- hatatlan vízfátyollal vonták be, — ilyenkor az ő helye az árbockosár volt, s a szédítő magasból bámulta a tomboló elemek vad harcát, végtelen örömmel élvezte a mélységek bömbölését. A vitorlák, mint a fátyol, foszlánynyá váltak ; a hajó vasfalain lékek támadtak, ömlött a víz a hajóba ; a kormányrudat messze ragadta valami falánk hullám, — a művészt nem lehetett leűzni az árbockosárról. A hajósnép kiáltott félelmében, a legénység káromkodott, imádkozott egyaránt, az elszabadult szelek még ijesztőbben bömböltek, — ő rendületlen nyugalommal bámult a távolba, mintha rejtett szép hazát látnának szemei, mintha lelkének minden ideálja ott a messzeségben megelevenednék ... A legénység ily pokoli közönyt látva, szitokkal ajkán felkúszott a szakadozó köteleken egészen a művészig, egy lökéssel kidobta az árboc- kosárból, be a falánk tengerbe. De tudott úszni, mint tryton, nehány perc s ő ismét a födélzeten volt, nedves ruhával, csepegő fürtökkel. A hajó már roncs, Isten csodája tartja csak fönn s a művész most a hajó legsötétebb zugába vonul, hol a vonaglók s haldoklók feküsznek . . . Itt előveszi rajz- eszközeit s lelke feledi a környezetet, feledi a veszélyt, a lesel- kedő halált, az elemek veszett harcát ; mindent feled, lelke más világba száll, ott lát boldog, szép vidéket, — s ecsetje
