Hittudományi Folyóirat 14. (1903)
Dr. Trikál József: Az ájtatos alapítványok és alapítványi jog története
Ez pedig akkor történt, amidőn a plébániák vagyonjogi önállóságra vergődtek. A germán népek ugyanis nem laktak együtt nagyobb városokban, hanem szétszórtan egyes tanyákon, messze a városoktól. Ez természetesen oda vezetett, hogy a vidéken is sok templomot építettek, plébániák alakultak. Kezdet- ben szoros összefüggésben voltak a püspöki egyházzal; a vagyon, bármily rendeltetéssel birt is az, a püspöki egy- házhoz tartozott, minden célra (a pap, a szegények ellátá- sára, az egyházak fentartására) a püspök jelölte ki a megillető részt. Természetesen az ilyen kormányzás sok nehézséggel, meg kárral járt. Mivel pedig az ember terme- szetében van, hogy nagyobb vonzalommal viselkedik saját tűzhelye, földje iránt, az ily mindent összpontosító kezelés nem gyújthatta fel úgy a lelkesedést a hagyományozások iránt, mintha kiki láthatja, mikép és hogyan szolgál aján- déka Isten dicsőségére, a szegények javára, vagy egyéb célra. Mindenesetre a püspöki egyházak érdekében fejlődött ki az a jog, hogy egyházi vagyont nem volt szabad elide- geníteni. Ez biztosítéka volt a régi jognak és a püspökök felügyelete érvényesülésének. Így az agathai zsinat (506) szigorúan meghagyja: »ut diligentissime conservaret easel- las vel manciopola Ecclesiae et ea quasi commendata haberent, nec alienare praesumerent«.1 Mivel azonban az ingatlan javak nagyon megszaporodtak, kezelésük pedig sok nehézséggel járt, azok némely részeit ingyen vagy csekély kamatra papoknak vagy világiaknak adták művelés végett. Ez a beneficiumoknak legelső alakja. A III. orleansi zsinat már arról is gondoskodik, hogy a püspök elődjeinek ily adományait vissza ne vegye;2 de ezzel azon elv is, hogy az egyházi vagyon a püspök kézé- ben egyesíttessék, megdőlt. Ennélfogva mihamar azt látjuk, hogy nemcsak a püspöki egyházak örökölnek alapítványo- kát, hanem az egyes plébánia-templomok is, amit a III. AZ ÁJTATOS ALAPÍTVÁNYOK ÉS ALAPÍTVÁNYI JOG TÖRTÉNETE. 555 1 C. 7. 8 0. 17.
