Hittudományi Folyóirat 14. (1903)

Dr. Hám Antal: Megtért-e a Bölcs Salamon király?

MEGTÉRT-E A BÖLCS SALAMON KIRÁLY.

217

Ecclesiast.), Petras de Natalibus (Alb. Sanctorum), Hugo Card, (in III. IIeg. c. 11.), Alv. Pelagius (De planctu Eccl.

1. II. c. 45.), Jacobus de Valentia (Praef. in Cant. Cant.), továbbá Hertolanus, Delrio, Arboreus, Yiralde, Santoisius stb.1

Salamon megtérését bizonyítják ezeken kívül az alábbi okok.1 2

1. A Kir. II. 7, 14. szerint Hátán próféta Dávidnak azt mondja Salamonról: »Ha valami rosszat cselekszik, megfeddem őt a férfiak vesszejével és az emberek fiainak csapásaival.«: Ámde »a férfiak vesszeje« és »az emberek fiainak csapásai« csak az ideiglenes büntetéseket jelentik, mert az örökös büntetések kifejezésére a Szentírás a virga Dei, a magasságbélinek büntetései kitételt használja. Világos tehát, hogy ezzel Isten azt akarta jelezni, hogy Salamont nem fogja jövendő bűneiért örök büntetéssel sújtani. Ezért olvassuk (u. o. 15.) róla: »De irgalmasságomat nem veszem el tőle«, mely szavak szintén mutatják, hogy Salamon nem- csak az ideiglenes, hanem az örök boldogságban is részesül.

2. A Kir. II. 12, 24. azt állítja Salamonról, hogy »sze- rété őt az Ur«. Ez az értelme a Jedidja névnek is, melyet Katán prófáta adott neki: Ur kedvéltje. Hogy itt nem arról a szeretetről van szó, melylyel Isten időlegesen szeret, vagyis akkor, mikor a malaszt állapotában vagyunk, hanem arról,

1 L. Petersen i. m. 34—45. §., ahol még igen sokat felsorol: Motais i. m. II. p. 472. — A legújabbak közül eme nézethez hajlik Kaulen is, noha állásfoglalása a »reménynél« tovább nem terjed. Nézetét maga a következőképen vázolja (Freib. KL. X. 1575.) : »So lange noch der Ecclesiastes als Salomons Werk angesehen wurde, glaubte man aus diesem Buche auf seine endliche Besserung schliessen zu können; jetzt darf man hieraus wie aus dem Buche der Weisheit nichts Anderes entnehmen, als dass bei den Juden nicht bloss das Andenken an seine Pracht (vgl. Matth. 6,29.), sondern auch an seine frühere Weisheit fortgeleht hat. Daneben zeigt aber die wehmütige Klage des Ecclesiasticus (47, 15 if.), wie gross die Tiefe seines Palles bei seinem Volke bemessen wurde. So lässt ein- zig der Ausdruck der heiligen Schrift, dass er »zu seinen Vätern entschlief« (3. Kön. 11, 43.: 2. Paralip. 9, 31.; Eccli. 47, 26), der Hoffnung noch Raum.«

2 Petersen i. m. 46—64. §.; Wouters i. m. P. III. p. 429. sqq. §. 1.