Hittudományi Folyóirat 13. (1902)
Dr. Rézbányay József: Az egyházi szónoklatról
AZ EGYHÁZI SZÓNOKLATRÓL. 489 ezeket felülmúlja egyetlen Segnerije. S 11a Róma büszke a babé- rokra, melyeket mint a fél világ ura, hajdan szerzett, amikor még koronák hullottak lábához, nem kevésbbó lehet büszke ama hódi- tásokra, amelyeket nagy fia, az egyszerű, de kiváló gyakorlati érzékkel és lángelmével megáldott Segneri biztosított neki ς, szó- noklat terén. Ennek beszédei minden ércnél és kincsnél maradan- dóbb emléket állítottak neki! — Jellemzó' az olasz nemzeti szó- noklatban a tűz, a magyaréval nagyban rokon hév, s az édes, lágy nyelv. Míg az olasz temperamentum az ütemes, zengzetes, rövid mondatokat szereti, a francia villogó szellemességben áradozik, a lengyel melancholikus, érzelmes beszédben ömleng, a magyar öblös, periodikus, szabályos és hatalmas mondatokban hullámzik. Itt elmondhatjuk, hogy a világ egy nemzetének szónoklata sem oly édes, mint az olasz. S a világ egy nemzetének nyelve sem oly hatalmas — ezzel ellentétben — mint a magyar, bár mindkettőt sajátságos hév és erő jellemzi szónoklatában; mind az olaszt, mind a magyart. Az olasz nemzet már zsenge korában kész szónoki nyelvvel és kész szónokokkal dicsekszik, »S mikor még egyéb müveit keresztény nemzetek alighogy dadogtak, Olaszországnak már néhány jeles egyházi szónoka volt«.1־ — Az olasz nyelv a népies latin beszédből fejlődött ki, az ό-germán (gót és longobard) és a provengei belevegyülésével és a tájszólások közül a toskanait vette föl. A prédikátorok műveltebbeknek latinul, a népnek népies nyelven (lingua rustica) prédikáltak. Volt rá eset, hogy az egy- házban latin nyelven tartott beszédet az egyházon kívül a népnek népies nyelven tolmácsolták. Az olasz prédikáció történetében is közép- és új-kort s mindegyikben, főleg az utóbbiban, ismét több korszakot különböztetünk meg. Az olasz egyházi szónoklat a középkorban. A prédikáció Olaszországban a XIII. század előtt még nem igen volt gyakori, minthogy még a papságnak általában nem volt megállapodott theologiai tudománya, sem a buzgalom annyira nem lángolt, bár jeles szónok már az ős-korban is akadt, t. i. a szentatyák korában, akik azonban akkor még Itáliában, a latin nyelv klasszikus földjén, csak latinul prédikáltak. Midőn azonban később a nagy egyházi rendek alakultak, sz, Ferenc és sz. Domonkos és fiaik általánossá tették az ige hirdetését. Sz. Ferenc (1182—1221.) nemcsak tem- plombán, hanem piacon, szabadban, a mezőn is, népies nyelven hir- dette az evangéliumot. Hogy mily szellemben beszélt, mutatják hátrahagyott beszédei: »Fioretti di S. Francesco«, melyek telvék szent kenettel. Az assisi patriarcha után átvették e szent örök- sóget fiai, akik közül különösen kiemelkedik páduai sz. Antal 1 Van Hemel. III. 568.
