Hittudományi Folyóirat 13. (1902)
Nyögér Antal: Az oltár
AZ OLTÁR. 7 segnet tanúbizonyságául előáll az őskor általános cselekvés- módja, szólnak az általában mindenütt szokásos cselekmények. Az a kérdés, hogy van-e ilyfóle tanúbizonyság a kérész- tény őskorban? — Van. Ott vannak a faoltárok, ezek leg- nagyobbrészt hordozható, ide-oda mozdítható oltárok voltak — portatilék. Miért ragaszkodtak oly szorosan ezekhez az őskeresz- tények ? Mi tette azt, hogy e portatiléket életök veszélyez- tetésével is rejtegették s hordozták ide-oda? Igen sokszor csak közönséges asztalformájok volt ezeknek, és ha teljesen azonosak lettek volna ezek az egyéb közönséges használatú asztalokkal, fönforgott, volna-e teljesen elegendő ok arra, hogy oly nagy veszedelmek közt, oly szívósan ragaszkod- janak hozzájok ? Valóban nem. Ámde teljes lélekkel ragaszkodtanak ők ezekhez és megtettek értők mindent, sőt még az életöket is koczkáz- tatták eme portatilókért. Mi buzdította föl az első századok keresztényeit erre ? Mi ösztökélte őket erre a bámulatos ragaszkodásra ez asztalok iránt ? Mi más ha csak az nem, mivel ők jól tudták, hogy ezek különösen kiválasztott és a kezdettől fogva szokásos, előírt, egyházi szent szertartá- sok között fölszentelt asztalok voltak! Csakis ez érteti meg teljesen az ősidők keresztényeinél ez áldozati asztalok — oltárok — irányában tapasztalt cse- lekvések mikéntjét. Azt az asztalt ugyanis, amelyen a szent misét bemutatták, ős apostoli hagyományból átvett törvény szerint fölszentelték és ekkor oltár lett belőle. Később, ami- dőn nyilvánosan lehetett már a templomot és az oltárt föl- szentelni, amikoron már általánosan kötelező egyházi törvény szólott arról, hogy csakis kőoltáron szabad misézni, akkor az írók is örömmel kezdtek szólam a templomoknak és az oltároknak nagyszerű, lélekemelő szertartások közt végzett fölszenteléseiről. Az oltárszentelés szertartása. Az egyház szertartásai között a legmagasztosabbak egyike az oltárok ünnepies fölszentelóse. Nemcsak a föl
