Hittudományi Folyóirat 12. (1901)
Kőrössy Endre: Az isteni és az emberi erények
816 KŐRÖSSY ENDRE. nek sincs kevesebb része a felebaráti szeretetben. Suum cui- que. Úgyszólván az igazságosságon épül fel az egész felebaráti szeretet. Szeresd felebarátodat, mint tennenmagadat. S mikor az Üdvözítő a felebaráti szeretet magyarázta, a suum cuique elvet hangsúlyozta: »MindeneJcet — úgymond — amiket akartok, hogy cselekedjenek nektek az emberek, ti is azt csele- kedjétek nekik.« (Mát. 7., 12.) Ez pedig az úgynevezett justitia commutativa:1 egyen- lök között. S a vallás szemében mindnyájan egyenlők, Istennek egyforma gyermekei •vagyunk. Ime! a justitia az isteni erényekben! Másodiknak vegyük a temperantiát. Tulajdonképen, ha önmagában és szorosabb meghatá- rozásában veszszük a mértékletességet, mint specifikus erényt, első pillanatra alig találhatunk összeolvadást közötte és az isteni erények között. Végre is, mi összefüggése lehetne a hústól és érzéki örömöktől való tartózkodásnak a hittel, a reménynyel és a szeretettel ? Csalódunk pedig. A hit akkor eleven, ha cselekedetben is megnyilatkozik. A szeretetről pedig azt mondja Pál apostol, hogy a törvény teljessége: plenitudo legis. — A hit parancsolja a temperantiát; az egyház meghatározza a böjti napokat; a jejunium és abstinentia szabályait pontos rész- letekben körülírja; a tízparancsolat pedig szigorúan tilt minden luxuriát. Egyszóval: a hit temperantiára kötelez. A szeretet megint megfogadja a hit törvényeit s magára vállalja a kivitelt. A hit, ha élő, összeölelkezik a szeretettel. Azért van aztán, hogy a valódi hitnek és a lelkesült szere- tetnek legfőbb ismérvei az abstinentia, a sobietas és casti- tas, — a szoros értelemben vett, tulaj donképeni temperantia. Hogyha azonban tágabb meghatározásában, fogalmi körének egész kiterjedésében fogjuk fel a mértékletességet; ha alatta az erénynek azt a széles kihatását értjük, mely minden emberi — természetes és természetfeletti — érzelmet és 1 Justitia commutativa ordinat partes inter se, et inclinat pri- vatum ad reddendum privato, quod ei stricte debetur. — Müller, Moralis, H. 311.
