Hittudományi Folyóirat 12. (1901)
Nyőgér Antal: Az oltár
778 NYŐGÉR ANTAL. az oltáron nyugvó evangeliumos könyvre helyezte és úgy hívta szava igaz voltának tanújául a mindentudó Istent.1 De nem •a puszta oltárra, hanem az a fölé helyezett drága szövetű és ragyogó ékességű vánkosra, mint fejedelmi trónra kitett evangeliumos könyvre, tette az esküvő az ő jobbját. Isteni tisztelet alatt, hogyha az evangeliumos könyvet az előirt szertartások rendje szerint tova kellett vinni, ezt nem puszta kézben, hanem vánkosra helyezetten vitték. Az ősrégi szertartások nyomán a Nagy sz. Gergely pápa által megalkotott Ordo Romanus ez érdemben azt irja elő, »hogy a diakónus áldást kérve a miséző püspöktől a fölolvasó- emelvényhez indúl, legelői mennek a középre fogott feszü- letvivővel a fgyertyások. ezek nyomában az akolythusok a füstölővel, kik után egy kisebb rendű egyházi férfiú viszi a háromlábú pulpitust, őt követi a subdiakonus kezein a vánkossal, a melyre az utána haladó diakónus ráhelyezi az evangeliumos könyvet. Fölolvastatván az evangélium a sub- diakónus vegye át a diakónustól a vánkost és az evange- liumos könyvet és menjen a diákonus előtt.« 1 Az Ordo Romanusnak, ennek a legrégebbről ismert szertartásos könyvnek szerzője sz. Gergely pápa, ki 604-ben halt meg, tehát e liturgikus könyvnek hiteles tanúsága szerint az egyházban már ekkor megvolt az oltárnál használatos vánkos. Kornak ez is elég régi, de ha meggondoljuk azt, hogy ama Ordoban előirt szertartások korántsem egyidejüek magával a szertartásos könyvvel, hanem sokkal ősiebbek, s ha hozzátesszük még azt. hogy azok az okok. a melyekből az oltárnál használatos vánkos Nagy szent Gergely idejében szertartásilag előirt vala, már ez idő előtt számított haj- danban is megvoltak: akkor egyenest arra az alapos követ- keztetésre jutunk, hogy ugyané liturgikas alkalmazású ván1 Az egyházi esküformának mainapiglan is használatban levő e szavai: »Sic me Deus adjuvet et haec sancta Dei Evangelia«. »Isten engem úgy segéljen és Istennek e szent evangéliuma« abból az ősrégi keresztény időnek szokásaiból származnak és marad- tak fönn. 9 Martene. De antiqu. Eccl. ritib. L. 1. c. 4. a. 5. n. 3.
