Hittudományi Folyóirat 11. (1900)
Dr. Szilvek Lajos: Magyarország és a kereszténység
32 DR. SZ1LVEK TjAJOS. eundo, a jó krónikások bizony néha egészen bevérezték őseink emlékezetét. Végre a magyarok ellenségei is nem egyszer szolgáltattak alkalmat kegyetlen megtorlásokra. A keresztény vallás jellem- és erkölcsszelidítő tanaira és kegyszereire azonban a magyaroknak éppen úgy volt szűk- sógük, mint egyéb barbár nemzeteknek. Mikor a magyarok a honfoglalás fáradságos munkáját bevégezték, a kalandos hadjárataikban szerzett gazdagság alkalmat szolgáltatott nekik az addig náluk jócskán isme- retlennek maradt mértékletlenségre. Néha húsz napig is lakmároztak egy huzamban alig józanodva ki helylyel-köz- zel a bor okozta részeségből. Egyébiránt nyilván már annak előtte sem mondottak le a gyomor örömeiről, ha éppen hozzájuk juthattak. Tudvalevőleg honfoglaló pogány őseink korából, sőt múltjából ered a szálló igévé fejlődött magnum áldomás. Az Anonymus írja krónikájában, hogy »fecerunt magnum aldumas.« A humor ma ez alatt nagy ivást ért, noha első sorban a pogány áldozattal összekötött étkezés értendő a kifejezés alatt. Természetesen jó falatok után szí- vesen iszik is az ember. Ugyancsak az Anonymus a meszesi diadal után tartott áldomáshoz azt is hozzá fűzi, hogy Árpád (és vezérei) az esemény örömére ünnepi lakodalmat tartott és csaknem mindennap lerészegedett. Ez persze ege- szén más mint a vallásos áldozat (= áldomás). Hogy kalan- dozásaik alkalmával a jó borral telt pincéket nem vetették meg, ezt nem kell bizonyítani. A fuidai évkönyvek bujaságról is vádolják a magya- rókát, 894-hez felemlítvén, hogy a magyarok a férfiakat és a vén asszonyokat lekaszabolván »csak a fiatal nemet, mint barmokat, bujaságuk kielégítése végett cipelik magukkal.« Franki erre vonatkozólag megjegyzi, hogy a krónikások nem tudhatták, hogy mit csinálnak a magyarok otthon fog- lyaikkal (?), míg ellenkezőleg tudjuk, hogy már az ázsiai ősök »sem voltak paráznák, hanem mindenkinek csak egy felesége volt« ; tudjuk, hogy a magyarok a bihari fejedel- met azért nevezték el gúnyból Mén-Marótnak, mivel »több barátnéja volt« ; már Bonfín is írja őseinkről, hogy »az írók
