Hittudományi Folyóirat 9. (1898)
Dr. Stuckner János: Az erkölcsi rendszerek, különös tekintettel a probabilismusra
DK. STUCK'NKK JÁNOS. van a szabadság végett, nem pedig a szabadság a törvény kedvéért. Tovább fűzve a gondolatot, minthogy a szabadság a fennálló, a törvény a járulékos, a szabadság a szabály, a törvény a kivétel: az embernek épen szabadságánál fogva minden szabad, ami törvény által tiltva nincsen, s nem megfordítva, mintha a szabadságra nézve tiltva volna mindaz, ami kifejezetten valamely törvény alapján megengedve nin- csen. Ez utóbbi felfogás teljesen félremagyarázná a törvény lényegét. Mert igaz ugyan, hogy ha az isteni akarat vala- mely kétségtelenül kötő erejű törvény alakjában parancsoló- lag vagy tiltólag jelentkezik az emberi akarat előtt, ez, lévén feltétlen függésben az Istentől, az Isten által törvény erejével kiszabott korláton magát túl nem teheti, a törvényt megtartani köteles, ha csak szembe nem akarja magát helyezni az isteni akarattal s az ebből eredő, azon nyugvó erkölcsi renddel. De ]Lem szabad feledni, a törvény, mely, mint az isteni akaratnak kifejezése, a szabadságot korlá- tozza, sem több, sem kevesebb, mint tilalomfa, korlát, mely ha nem volna, ez irányban is nyitva volna az út a sza,- badság előtt, s azért az ember ethikai érvényesülése nyilt, szabad, megengedett. Abszolúte véve a dolgot, nincs ugyan ellenmondás abban, hogy Isten, ha legbölcsebb akarata jónak találja, oly erkölcsi rendet■ állapít meg, melynek szel- lemében megengedett cselekedeteink kiterjedt körét a tör- vény határozza meg, mihez képest csak az volna szabad, amit a törvény megenged. Azonban a jelenlegi, Isten aka- rátában gyökeredző, Istentől megalkotott erkölcsi rend nem ilyen. Közmegegyezéssel osztják a theologusok sz Tamás tanát: »Illud dicitur licitum, quod nulla lege prohibetur .1 Sz. Alfonz ennek alapjára helyezkedik, s a természetes ész folyományának mondja sz. Tamás szavaiban kifejtett igaz- ságot s hivatkozik Heineccius »Elementa juris nat. et gent.« című művére, hol ez áll: Omnia libertati hominis permit- tit Deus, quae non praecipit vel prohibuit. Sic v. gr. cum 434 ln IV. Sent. dist. 15. qu. 2. a. 4. ad 2.
