Hittudományi Folyóirat 9. (1898)
Dr. Hám Antal: Jefte
14 DK. HAM ANTAL. hogy oly istenfélő ember, ki fogadását, bár az legdrá- gább kincsétől fosztja meg, mégis teljesíti, éppen annak teljesítése közben szegje meg a törvény legszigorúbb párán- csait, s még nehezebb volna megérteni azt. hogy e férfit a Szentírás dicséri.«1 Ezen argumentumokról elmondhatjuk, hogy az einlí- tett három csoport mindegyikével közösek, éppen azért jónak láttam mindjárt első helyen foglalkozni velők, a többieknél pedig csak azt felemlíteni, ami az egyes cső- portok sajátosságát képezi, s eleve felhívni az olvasó figyel- mét arra, hogy az itt említett érvekkel a másik két cső- port állításait minden további felhívás nélkül szíveskedjék kiegészíteni. Első tekintetre világos mindenki előtt, hogy a felem- lített érvek legnagyobb része komoly megfontolást érdé- mel; de azt is észre lehet venni, hogy az önkényes és alap- nélküli állításoknak is jutott egy kis hely. Már maga az első principium, mely bevezetését képezi az egész érvelés- nek. félreértésen alapszik. Azt mondja ugyanis Scholz, hogy »az Urnák szén- telni« és »égőáldozatot bemutatni« azonos fogalmaknak látszanak. Én úgy vélem, hogy e két kifejezés tartalmilag nem fedi egymást, s azért nem is lehet őket azonosítani. Mert igaz ugyan, hogy a Szentírás egyes helyeinek egybevetésé- bői úgy tűnik fel, mintha a kérdéses két kitétel egy fogai- mat fejezne ki; ámde más számtalan hely világosan mu- tatja, hogy ez csak puszta látszat. Hogy példával tegyem világossá, idézem az Exodust, melyben a XIII. 12.: »Ami hímnemű csak les'zen, az Úrnak szenteld.« egy értelműnek látszik az u. o. 15. eme kitételével: » . . . azért áldozok az Úrnak minden hímet, mely a mehet megnyitja . . .« Azon- ban a Lev. XXVII. 14., mely szerint ház, vagy u. o. 16. föld szintén szentelhető az Úrnak, úgyszintén a Num. VI. 2., mely a nazireusokról, s a Num. VIII. 15., mely a leví1 Székely: A Szentírás Apológiája. Nagyvárad. 1891. XXVI. ért. €45. s k. 1. — Lilienthal i. m. u. o. §. 67. S. 882.
