Hittudományi Folyóirat 9. (1898)
Dr. Sankovics Ignác: Az apostoli atyák erkölcstana
122 DR. SANKOVICS IGNÁC. Ha Isten a végcél, mint az apostoli atyák is tanítják, akkor O az erkölcsiségnek feltétlenül legfőbb normája. Ezt igazolja azon tárgyi s belső különbség is, mely az erkölcsi jó és rossz között van. Nem lehet a legfőbb norma Istennek a törvénye, mert akkor, ha ez volna, annyit jelentene, hogy nincs az a belső különbség az erkölcsi jó és rossz között; akkor Isten minden rosszat, pl. a káromkodást is megpa- rancsolhatná s minden jót, még az imádkozást is eltilt- hatná.1 Ha mégis az apostoli atyák Isten parancsát, Krisztus törvényét tartják az erkölcsiség normájának, nem monda- nak azért önmaguknak ellen, mert ekkor szükségképen az erkölcsiség legközelebbi normáját, a feltétlenül legfőbbnek alárendeltet, az észszel megáldott természetet értik. (Szűk- ségkópen: mert azt tanítják, hogy Isten a végcél, követke- zésképen 0 az erkölcsiségnek legfőbb normája). Isten ugyanis azt akarta, hogy végcélunkat saját erőnkből (—• legyen az természetes vagy természetfölötti —) érjük el. Innét ami a természettel vagy pedig a hozzáadott ajándékokkal meg- egyezik vagy meg nem egyezik, az a végcéllal is megegye- zik vagy nem egyezik. Isten azonban törvényében, kinyi- latkoztatott akaratában mutatja meg a követendő utat, — azért ha a cselekedet megegyezik a törvénynyel. akkor az erkölcsileg jó. Ily értelemben joggal mondhatták az erkölcsiség nor- májának Isten parancsát, Krisztus törvényét. V. Az ember üdvössége nem egyedül az Istentől függ. hanem a szabad akarattal biró embertől is. Ez a szabadság — minden külső kényszertől vagy belső szükségességtől menten — alapja egyszersmind az emberi cselekedetek be- számithatóságának. Se. Barnabás szerint »nova lex Domini nostri Iesu 1 V. ö. Costa-Rossetti i. m. 132—3. 11.
