Hittudományi Folyóirat 8. (1897)

Magasra vágyó lelked büszke szárnya Keresztül járta a tudás honát,

S az elmekincset gyűjtve lankadatlan,

Által virasztál sok-sok éjszakát,

S amit szereztél, szétszórtad közöttünk, Legyen mienk, legyen a nemzeté,

S a tudomány, a hittel egybefűzve Röpítse telkünk föl az ég felé'.

S tanítál minket: — szós, beszédes ajkad’ üli! hányszor vágytunk vágyva hallani! — Hogy a tudásnak mélységei felett Az égi hitnek kell őrt átllani,

Az ember-elme önmagéiban véges S büszkén a hitnek mégis sírt ha ás,

Az út, amelyre ilyenkor letéved,

Az nem lehet ״műveltség, haladás!“

Tanítál minket: hogy szivünk- s lelkűnknek A ״Tudni s hinni“ egy kép drága, szent;

Az egyik fényt gyújt földi életünkre,

A másik boldogít majd odafeni;

Am hogyha durván, büszkén szétszakítjuk, Lelkünk sebezve vérzik, szenved, és Nyoméiba kél az egész nagy világon A tépő kétely és a szenvedés.