Hittudományi Folyóirat 7. (1896)

Biró Dezső: A keresztény házassági jog alapja a római jogban

- 444

tásból, kérés- és odaígérésből nyerte, t. i. a kérő így szólt a leány szüleihez: »spondesne filiam?« amire a familia nevében a pater familias felelt »spondeo«. Az eljegyzésnél szerepelő tanúk is ezen párbeszédről nyerték nevüket: sponsores. A sponsiot rendszerint írásbeli házassági szerző- dós követte.1

Az eljegyzések számtalan alakjáról értesít a házassági jog; a legrégibb, de egyszersmind legszokásosabb alakja Rómában a stipuláció, melyről biztos adataink vannak, hogy Plautus korában is már szokásos volt. Mi volt ez a stipuláció ? Egy valóságos személy és dologra szóló szerző- dés a kérő és az apai hatalom között, t. i. a nő ünnepélye- sen odaigértetett (sponsa est),1 2 de ezen ígéret nemcsak for- malitás volt mindkét félre nézve, hanem biztosíték a kötendő házasságra nézve is. A nő is csak akkor sponsa, ha a stipu- láció ünnepélyességével Ígérték oda, máskülönben neve׳ sperata.3 ;Ulpianus szerint is »sponsalia dicta sunt a spo'n- dendo, nam moris fuit veteribus stipulari et spondere uxores«.4

Szokásos volt Rómában az úgynevezett jegyajándék, arrha sponsalitia, mely nem volt kötelező ugyan még a stipuláció szerint sem, de az eljegyzés fénye, mondhatjuk, általánossá tette. A jegygyűrű, annulus pronubus, a ceremó- niák egyike szintén szokás által megerősítve symbolikus jelentéssel is birt, amemiyiben jelképezte a vőlegény holtig tartó hűségét, jelképezte azt, hogy a szerető pár egy test egy lélek lesz a megkötendő házasság által.® Csupán a. vőlegény adott gyűrűt, a menyasszony soha, de a meny- asszony más jegyajándékokban is részesült, melyek az ő kizárólagos tulajdonába mentek át.

Eleinte, míg a stipuláció ünnepélyességét elmaradha- tatlannak vélték, csupán személyes megjelenés mellett tői’1 Fofbiger, Hellas und Rom I. 308. lap.

* Dig. XXIII. I. 1., 2.

3 Glück Comment. §. 1190. n. 87.

* Dig. XXIII. I. 3.

3 Dig. XXVI. I.