Hittudományi Folyóirat 7. (1896)
Biró Dezső: A keresztény házassági jog alapja a római jogban
443 rendeletét, főleg az örökösödés- és végrendelkezésre vonatko- zókat s a törvény legutolsóját, mely a tized konfiskációra vonatkozott, Honorius szüntette meg 410-ben. A házas élet Rómában tisztelt állapot volt, a nőtlen, mint fennebb irám, egy kis infámiát vont maga után. — A jogi értelemben vett házasság az utódok hagyományos kultusa volt; ezért nevezi a római a törvényes házasságból származó polgárokat s csupán csak ezeket »patríciusokénak vagyis »apás gyermekeknek«, mint akiknek jogi értelemben vett apjuk volt. Ez kölcsönöz a családnak tekintélyt, ez ad a pater familiasnak korlátlan hatalmat a »ius vitae et necis«-t. És nemcsak a család körére terjeszkedik ki a pater familias hatalma, de tisztessége annál nagyobb, minél több számú a családja. Ezért szabályozta Róma oly pontosan, a legapróbb részletekre kiterjeszkedve házassági jogrendszerét, magát a házasságkötés aktusát, az ezt megelőző eljegyzést, úgy jogi mint valláserkölcsi oldalát tekintve, melyet mél- tán bámul és vesz institúciója alapjául a keresztény jog- tudomány. Az eljegyzés. kjL eljegyzés, a római jog szerint, előkészület a házas- ságra a nő megkérése és odaígérése; a személyi és vagyoni viszonyok megállapítása; egyszóval egy egész életre kötni szándékozott »életközösség szövetségének tulaj donképeni kezdete, ajtaja«. Florentinus szerint »sponsalia sunt mentio et repromissio nuptiarum futurarum«.1 Az eljegyzést magát a jogszabály követelte, ámde az eljegyzés ceremóniáit s a vagyoni ügyek ez alkalommal történő megbeszélését csupán a szokás általánosította, erről a törvény szokott parancsoló modorával nem rendelkezett. Gyakran a házasságot jóval megelőzte az eljegyzés, ha pl. a házasulandók nagyon fiatalok voltak vagy netalán valami ideiglenes (viszonylagos) házassági akadály forgott fenn. Az eljegyzés sponsio nevét a szokott kölcsönös szóvál‘ Dig. XXIII. I. 1.
