Hittudományi Folyóirat 7. (1896)
Huttkay Lipót: A Fiú istenségének hitcikkelyéről
391 zsa mind megkapóbban nyomult a tévely hódította emberi elme elé és ekkor dőlt ki az igazság oszlopa, mely félszázad viharaival tudott dacolni. Athanázius 373-ban visszaadta nagy lelkét Teremtőjének, hogy közvetetlenül élvezhesse gyö- nyörét Jézus istenségének, melyért küzdve küzdött utolsó leheletéig. Athanázius elhunytával Válens még dühöngött mindhalálig a »ouoovoiog« a rendíthetlen s mind inkább érősbülő gárdája ellen. Epóskedóse azonban utolsó lobbjait jelenté ama kemény csatának, melyből végre is diadalmasan megifjodva emelkedett ki az igazság. Isten megelégelte igaz egyházának szenvedéseit: és az ármánynak buknia kellett. Az egyháztanítók egész bajnoki kara síkra lépett s Athanázius szellemében hatottak a még romlatlan nép elméje s szívére: »a mély komolyságu N. Vazul, az eleven s klasszikus mű- veltségű nazianzi Gergely, a theologus és népszerűleg is be- hatásos nisszai Gergely, a világtalan, de elmés Didimnsz. . . . Arany szájú sz. János és mások.« (Allzog 288. 1.) Majd Gra- tián (374—383) »türelmi rendelete«, főkóp N. Theodózius (389—395) őszinti vonzalma az igazsághoz végkép megdönték az arianismust, mely e ponttól rohamosan szédült sírjába ugyanazon hatalom által űzetve, mely eddig dédelgető: az állam Theodóziusnak 380-ban kelt »Cunctos populos« 1 c. ren- deletében írta a szekta halálos ítéletét alá, mely innen tova versengő töredékekké morzsolódva, száműzve, Európa déli, majd Afrika északi részén kezdé meg haldoklását: ama vi1 »Cunctos populos, quos clementiae nostrae regit temperamen- tum, in tali volumus religione versari, quam divinum Petrum Apo- stolum tradidisse Romanis religio usque nunc ab ipso insinuata decla- rat, quamque Pontificem Damasum sequi declarat et Petrum Alexandriae Episcopum, virum apostolicae sanctitatis: h. e. ut secundum aposto- licam disciplinam evangelicamque doctrinam Patris et Eilii et Spiritus s. unam Deitatem sub parili maiestate et sub pia Trinitate credamus. Hanc legem sequentes Christianorum Catholicorum nomen jubemus amplecti, reliquos vero dementes vesanosque iudicantes, haeretici do- gmatis infamiam sustinere, nec conciliabula eorum ecclesiarum nomen accipere, divina primum vindicta, post etiam montus nostri, quem ex coelesti arbitrio sumpserimus, ultione plectendos.« Cod. Theod. XYI. 1, 2.
