Hittudományi Folyóirat 6. (1895)
Dr. Mihálovics Ede: Természetes és természetfölötti istenismeret
600 ismereti tárgyakról, melyeket az ember nem fog föl érzékeivel, hanem csak értelmével; ezeket illető ismereten mindig valami homály terül el, s ha olyan tekintély tanúskodik mellettök, milyen az Isten, egy új ismeret támad az emberben, mely különbözik az előbbitől a motívumot illetőleg is. Gondoljunk csak önmagunkra, hogyha valami dologról észszerű véleményt alkottunk magunknak és pedig nemcsak összevetés alapján, hanem a dolog lényegéből kiindulva logi- kai érvekkel támogatjuk, s ha halljuk, hogy egy más valaki akit tekintélynek ismerünk el, ugyanezen véleményt mint igaz- ságot adja elő, különbséget tudunk tenni azon meggyőződés között, melylyel előbb bírtunk, s a között, melyet a tekintély nyi- latkozata által nyertünk. Épen így van ez a természetes ismeret és természetfölötti között. Isten a legfelsőbb ismereti tárgy, tehát ismereténél a legtöbb homálylyal találkozunk. «Ratio au- tem — mondja sz. Bonaventura1 — quare talis scientia simul potest esse de eodem cum ipsa fide, et quod una cognitio alteram non expellit, est, quia scientia manuductione ratioci- nationis licet aliquam certitudinen faciat et evidentiam circa divina, illa tamen certitudo et evidentia non est omnino clara, quamdiu sumus in via... Unde illuminatio et certitudo talis scientiae non est tanta, quod habita illa superfiat illuminatio fidei, imo valde est cum illa pernecessaria.» Lehet tehát isten- röl ugyanazt tudni s hinni egyszersmind s a hitet mint külön- bözö lelki műveletet föl lehet kelteni anélkül, hogy. az isme- retre tekintettel volnánk. Ezt a különbséget mellőzte Günther, ki a hitet azonosnak tartotta az a posteriori ismerettel, melyet Istenről a világból mint okozatból kiindulva szerezhetünk. A vatikáni zsinat ezt a véleményt ítélte el a harmadik ses- sió második canonjában: «Si quis dixerit, fidem divinam a naturali de Deo et rebus moralibus scientia non distingui, ac propterea ad fidem divinam non requiri, ut veritas revelata propter auctoritatem Dei revelantis credatur, anathema sit.» 1 III. dist. 24. a. 2. qu. 3.
