Hittudományi Folyóirat 6. (1895)

Dr. Krammer György: A charitasról

524

mi lesz az értelmes teremtmény célja, ha a hit és kegyelem által magasabb régiókba ragadtatik, ha szemét nemcsak e világ holt képére függesztheti, ha hittel felfegyverzett szemét magára, a mindenek ragyogó napjára vetheti és a lux in- accessibilis, melyben a mindenek örök Ura lakik, már nem vakít? A természetfölötti ember titkos isteni erővel valami megfoghatatlan magasabb régiókba ragadtatik, a föld és rom- landó földiek lassankint eltűnnek szemeink elöl, már nem célom, örömöm, ad majora natus sum, földi voltam, már nem vagyok az, testem átszellemül, lelkem égivé lesz. Körülöttem egy ra- gyogó túlvilág lényeit látom, testvér, fivér névvel illetnek. Maga a mindenek Ura itt ez új világban már nem rettegett Ur akar lenni, barátom, testvérem, hozzám hasonló, óh bámu- lat! Test az én testemből, vér az én véremből, igazán roko- nőm, testvérem a megtestesült Isten. Hogy e magasabb régiók nem képzelet és tündérmese, hanem valóság, tudjuk, ez a tér- mészetfeletti rend, a kegyelem, a malaszt világa. Itt feltárja Isten bensejét, szívét, mint barátjának megmondja legtitko- sabb gondolatait, terveit. Ö itt velem dolgozik, fárad, sír, vérez, meghal. Ez új világ véres oltárán ki van terítve a megroncsolt véres Áldozat, s ez az Isten, sic Deus dilexit mundum. Folytassam? Elég.

E csodálatos új világrendnek mi lehet rendeltetése, a tér- mészetfeletti észnek, érző szívnek, nyelvnek mi más lehet a célja, mint a fokozott, a végtelenül fokozott Istendicséret. Há- rom isteni erényünk közül melyik felel meg e célnak? Nem a hit, hisz csak áttöri a lux inaccessibilist és megmutatja a természetfeletti rend fentemlített csodáit és megáll, tovább nem megy, megismeri a dicséretreméltót, de nem dicséri, nem hódol. A hit megnyitja két társának, a reménynek és szere- tetnek az örök kapukat, bemutatja nekik a lehető legnagyobb szépséget, szeretetreméltóságot, ennek láttára most a remény és szeretet mintegy elkábulva rohannak a mintegy soká el- veszett s most végre megtalált kincs felé. A reményt csak boldogságszomja hajtja, kincsére talált, megtölti kis teremtett szívét, most boldog, megnyugszik, nem keres többet. A sze. retet is rohan a hitmutatta szeretetreméltóság felé, de nem