Hittudományi Folyóirat 6. (1895)

Dr. Krammer György: A charitasról

522

képeznek, a fővezér, a király a charitas, nélküle nincs egv- ség, nincs összetartás, nincs irány, a charitas adja meg a célt, parancsszavával az egységet, az irányt. Charitas est finis omnium praeceptorum, consiliorum, virtutum, ez magától értetődik, amennyiben az Úr Isten mindent a végcél számára való eszköznek rendel, tehát mindent a charitasnak szán.

Csak egy nehézségünk látszik még mindig maradni és pedig, hogy a remény is az ült. finissel foglalkozik. Igen, a remény is az ült. finissel foglalkozik, amennyiben az a mi boldogságunk, foglalkozik a bonum div.-mal, de csak annyi- ban, amennyiben az bonum nobis. Már pedig a bonum div. ennél még több is, mert nemcsak a mi boldogságunkat képezi, s ez a bonum div. in se. Ezt is lehet és kell szükségképen szeretni, s ez tulajdonképeni végcélunk. Már pedig ez a cha- ritas munkája.

A charitasnak legnagyobb dicsérete az, hogy benne van letéve az az egész nagy cél, amelyért teremtve vagyunk.

Az ész és theologia is azt mondja, universa propter semet- ipsum operatus est Dominus Prov. 16. 4. Az egész világ szükségképen egy folytonos istendicséret. Nem lehet meg- tagadni a római sz. Péter kupolájától, hogy Michelangelo nevét hirdesse, a sixtinai Madonnától, hogy Raphael nevét tegye felejthetetlenné. Ami tökéletes szépsége, szükségszerű dicsérete, élő, folyton hangzó hírneve megalkotójának. Innét a coeli enarrant gloriam Dei Ps. 18. 1. A ragyogó nap, a legtarkább mindenféleségnek hazája e földünk, az illő, díszlö kis virágkehely egy folytonos milliomszoros «Gloria». Mi több, ha az a csillagász tagadná is az Isten hitét, míg a szeme a világtestek végtelen tengerébe merülve elbódulva számítja e világűr tengerének kiterjedését, melynek az óriás világtestek csak kis szigetfoltjait képezik, e bámulata nemde a végtelen Teremtönek dicsérete! Mi mást mondjak a világfiról, ki úgy" elmerül a világ örömeibe, oly teli a szíve, oly boldog, hogy kész odaadni lelkét, Istent, eget, mindent; ha szóval és tét- tel is káromolja az Istent, az ö mindent felejtető öröme, nem-e Istent dicsér és mondja, mi szép lehet az az Isten, kinek e földi porban hagyott nyoma is úgy tetszik.