Hittudományi Folyóirat 6. (1895)

Dr. Krammer György: A charitasról

519

állítja fel: Utrum perfectio christianae vitae attendatur speciali- ter sec. charitatem ? Röviden így felel: Respondeo dicendum quod unumquodque dicitur esse perfectum inquantum attingit proprium finem, qui est ultima rei perfectio. Charitas autem est quae unit nos Deo, qui est ultimus finis hum. mentis. Et ideo sec. charitatem specialiter attenditur perfectio Christ, vitae. Sz. Tamás e tana szerint tökéletlenek, befejezetlenek vagyunk, míg itt élünk, a mi tökéletességünket a charitas képezi. Lássuk, mit jelent az, tökéletlenek, befejezetlenek va- gyünk. Mi mást jelent az, hogy minden tettünk, legyen az, hogy amit gondolok, látok, hallok, beszélek, vágyódom, az nem más, mint keresem azt a bármilyen jót, mit az illető tényem, aktusom magában foglal, mihez az a tényem út és eszköz; keresem azt a jót, mi nincs meg, keresem, mert kell, tehát annak az akármilyen jónak híjával vagyok, tehát töké- letlen, befejezetlen vagyok. Egész életünk nem más, mint egy folytonos koldulás a körülöttünk levő világtól. S ez nem volna tulajdonképeni szegénységünk, ha e világ javai ki tudnának bennünket elégíteni. A baj ott van, hogy úgy vagyunk, mint a született királyfi, ki eddig csillogó palotához szokott, most meg arra kényszerül, hogy találja magát bele a koldusron- gyokba. Ha értelmünknek, akaratunknak a világ javait ajánl- gátjuk, azt felelik fejrázva, nem elég, s nyújtsuk bár nekik az egész világot együtt, még akkor is az a feleletük: ad majora natus sum. Értelmünkben s akaratunkban egy a maga módja szerint végtelen nagy ür van, melyet ha ki nem töl- tenek, nincsenek megelegedve, folyton szomjasak, új és új javakat keresnek. Földi javakkal szívünk, lelkünk csak úgy van, mint a próféta által emlegetett asterna, elszikkad benne minden, üres és száraz. Mindennek csak az a magyarázata, melyet Rafael arkangyal adott Tóbiásnak, mikor javai félét ajánlotta tel neki: nekem más az ételem és italom, mit az emberek nem ismernek. Igaz. Mi szükségképen tökéletlenek, befejezetlenek maradunk, elégedetlenek és boldogtalanok, míg csak oly jóra nem találunk, mely lelkünk végtelen űrét is képes kitölteni. Ételünk, italunk a végtelen jó, a teremtetlen jó, te- hát az Isten, a minden tökéletességet magában foglaló legfőbb jó.