Hittudományi Folyóirat 6. (1895)

Dr. Mihálovics Ede: Természetes és természetfölötti istenismeret

- 428

Hogy minden félreértést kizárjunk, megjegyezzük, hogy nem azt akartuk ezzel kifejezni, amit azok állítanak, kik Isten ismeretét puszta belső tapasztalatból származtatják; ú. m. Jaeobi, Schleiermacher és legújabban Ulrici. Mert ezek az Isten ismeretének alapját valami belső érzésben találják, mely alanyi meggyőződést teremt anélkül, hogy az értelem ezt belátná. Ezek szerint tehát tulajdonképen nem ismerjük meg Istent, hanem csak hiszszük. Ezt mi nem akarjuk állítani, mert hamis, amint ez abból kiviláglik, hogy ellentmondásban van úgy ön- magával, mint a tapasztalattal.

Mert föltéve — amit ezen tan szerzői föltesznek — hogy Isten közvetlen ténykedése hozza létre az érzetet, vagy egész végtelenségében érezzük az Istent, vagy pedig a véges oko- zatból következtetünk a végtelen okra. Ha az első áll, akkor mindenkinek kellene az Isten világos ismeretével és nemcsak meggyőződéssel bírnia; mert a lélek egy s tehetségeit semmi sem afficiálja anélkül, hogy az egész lelket ne afficiálná s így az értelmet is. De hiszen az értelem ismerő tehetség s igy szemlélné magát az Istent. Ha pedig fölteszszük, hogy a belső érzés véges okozatból végtelenről győződik meg; mindenki belátja, hogy ezen meggyőződés észszerütlen, mert az értelem következtet bizonyító okoknál fogva, nem pedig az érzés. Tehát meggyőződésről nem is lehet szó. Különben megcáfolja ezt a tapasztalat is, mert nincs mindenki meggyőződve Isten létéről. Ezen belső érzet segítheti ugyan az értelmet, de fölül nem múlhatja. Segítheti, mert nem pusztán a phantasia szüleménye, amint ezt a darvinisták állítják.

Ezeknek elve szerint a vallásosság képessége csak úgy fejlődik ki, mint az értelmi tehetségek, s annyiban különbözik a többitől, hogy az istentudatra vonatkozik, melynek külön- ben semmi valóság sem felel meg. Minden mást, ami ezen vélemény ellen szól, mellőzve, csak azt kérdezzük: vájjon egy külön tehetséget kell-e fölvennünk a vallás számára? A vallás- nak felületes vizsgálata is arról győz meg, hogy az egészen fölösleges, s így helytelen is. Hiszen látjuk, hogy a vallás az embernek összes tehetségeit igénybe veszi, mert mindnyája által gyakoroltatik; milyen tárgya volna tehát a külön vallási