Hittudományi Folyóirat 6. (1895)
Dr. Surányi János: A keresztény erkölcstan természetes fejleménye-e a görög-római erkölcstannak
106 mindenkire a legfőbb erkölcsi cél, ennek érvényesítésére tehát mindenki in solido köteleztetik. IV. Az emberszeretet természeti törvénye parancsolja a bán- talom megbocsátását s az ellenséggel való megengesztelödést, mivel t. i. ezen szeretet tárgya mindig ugyanaz marad, indoka is feltétlen, változhatatlan. Ezen indokot az evangélium még inkább kidomborítja e szép szavakkal: Bocsásd meg a mi vétkeinket, mikép mi is megbocsátunk az ellenünk vétettek- nek. Némely erkölcsbölcselök iránt ezen indok önzőnek lát- szik, mely nagyon is hasonlít a do ut des-féle kötéshez. De miután itt az emberszeretet természeti törvényéből folyó bo- csánatról van szó, ez magára a. szeretet okfejére és minta- képére, Istenre a leghatályosabb, a legszentebb indok, hogy minekünk is megbocsássa a mi vétkeinket. A bocsánatadás tekintetében a stoikusok között Seneká- nak nézetei a legtisztultabbak. Ezeket bővebben fejti ki egyik értekezésében,1 mely Serenushoz van intézve, ki a szokásos váddal áll elő, hogy Seneka s a többi stoikusok annyira túlhajtják erkölcstanukat, hogy saját tetteik által hazudtolják meg önnörimagukat. E vádra felel Seneka, biztosítván barát- ját, hogy nem mint fantasta, hanem mint egyszerű józan gondolkozó fog beszélni, amint következik: Minden bán- talmazó, mondja a római erkölcstanító, valami rosszat szán- dékszik ellenfelének okozni; de az egyedüli rossz, ami csak- ugyan árthatna a bölcsnek, az egyedül az erkölcsi rossz, a bűn, mivel csak ez ellenkezik az igazi bölcseséggel. De a bölcs lelki ereje által fékezi indulatait, legyőzi szenvedélyes- ségét, s azért nem lehet rabja az erkölcsi rossznak, a bűn- nek.2 A bántalmazó továbbá sérteni törekszik a becsületet, kárt szerezni ellenesének testi, lelki javaiban. De minő kárt vallhatna a bölcs becsületében, ki bírja az erényt, melyet 1 De Constantia Sapieniis, sive quod in sapientem non cadit in- juria. Lásd még Bonsolatio ad Helviam, c. 5. De Vita Beata, c. 11. vol. I. 2 Sapiens nullius mali est patiens: Ibidem.
