Hittudományi Folyóirat 5. (1894)

Lehmann Gyula: Az ész szerepe a vallásban

6i9

zatát, mely keresésére ösztönöz bennünket. Ha pedig keressük öt, ép úgy rátalálunk, mint hajdan sz. Ágoston. A nagy püspök — mint önmaga igen szépen leírja, — megkérdezte a földet, hogy ö-e az Isten s a föld válaszolt: fölöttem keresd öt, én csupán lábainak zsámolya vagyok; megkérdezte az eget s az a magasságbeli trónusának vallotta magát; fölszólította a szelet, a viharokat, a napot, a holdat, a csillagok ezreit, hogy mondják meg. őket kell-e az embernek istenekként imádnia s azok alázattal elismerték, hogy bennök csak Istennek mindenhatósága és bölcsesége nyilvánul, öt magát, ezt a mindent betöltő és kormányzó világszellemet testi szemmel látni nem lehet, de annál inkább képes az ember az ö müvei szemléle- letéböl létére következtetni, süt lélekben és igazságban imádni.

De talán ez az eszme, mely az ember cselekvési szabadságának korlátozására van hivatva, csak itt-ott, a földkerekség egyes helyein ütötte fel magát eddig kevésbbé ismert okokból ép úgy, miként a nemes növényzetet fenyegető átkos gyom, melynek magját talán száz mérföldnyi távolságból sodorta hozzánk a szél s jelenlétét csak akkor veszszük észre, midőn már magasra növekedett?

Nem így az Isten eszméje; föltalálod ezt mindenütt, ahol ember lakja a föld hátán; «könnyebben találhatsz népet, mely városát alap nélkül a levegőbe építi, mint olyan, mely Istenben való hit, Istenhez intézett ima, eskü, áldozat, mint minden közös lét és társadalom alapja nélkül valaha megkísértett volna községet alapítani» (Plutarch), már pedig Cicero szavai szerint «a népek megegyezése természet-törvénynek tekintendő.»

Ám repüljük körül a képzelet szárnyain a földtekét s lássuk, hogy ma is, 16 század múlva, nem kell-e igazságot adnunk Plutarchnak ?

Az agg Európa széles téréin a templomok milliói tűnnek szemünkbe, belőlük jámbor ima s búzgó éneklés száll az ég felé; ezek szava bele vegyül az orgona felséges hangjába s a harangok zúgásába; erdő, hegy. völgy viszhangozza, a szellő szárnyaira kapja s a fellegekig viszi a hatalmas hangot, úgy hogy az egész természet együtt zengi az emberrel: Gloria in excelsis Deo. Tu solus dominus, tu solus altissimus . . . Még