Hittudományi Folyóirat 5. (1894)
Irodalmi értesítő
341 kifogásokkal takargatott lustaság egy megbotránkoztató jelenségét, tudniilik midőn Isten igéjének hirdetője készületlenül lép fel a próféták székébe, a kathedrára.»1 A szerző ezen kifogásai, sok nehézség nélkül, visszavezethetők az elméleti képzettség hiányára, melynek az általa feltüntetett jelek folyományai. Nem prédikálnak, mert nem ismerik, nem érzik szónoki hivatásuk mivoltát; röviden vagy készületlenül prédikálnak, mert prédikációt készíteni nem tanultak, nem tudnak. És Brutus mentegeti a hibás egyházi beszédeket és sújtja az igehirdetöket. A 6—7. fejezetek szólnak papjelöltjeink hitszónoklati előképzéséről ; itt igen gyakorlati eszméket közöl arról, miként lehetne az egyházirodalmi iskolák tevékenységét az egyházi beszédre kiterjeszteni és miként lehetne az egyes tantárgyakat: dogmatikát, biblikumot, liturgikát az egyházi szónoklat emelésének szolgálatába hozni. A 8-ik fejezetben alapos érvekkel vitatja, hogy az ékes- szólástant, mint külön tantárgyat kell előadni. Felhozza, hogy ezen kérdés már 1859. évben volt a Religióban felvetve, azóta 1869., 1872., 1879. és 1892. években tárgyalva. Az ügy érdekében sajnálni kell, hogy több, mint harminc év után, ezen tételt még mindig vitatni, bizonyítani kell; sőt még ma is kevés remény van arra nézve, hogy ezen tudomány az öt megillető helyet a theologiai tanulmányok körében magának ki vívja^ A 9-ik fejezet Szellemi és anyagi pártolás címén szól az egyházi beszédek mostoha elbírálásáról, azután az egész országból egybegyiijtött statisztikai adatokkal mutatja ki, hogy hol vannak székesegyházi szónokok alkalmazva és e címen mi a fizetésük. A közlött adatok szomorú világot vetnek az egyházi szónoklat ellátása- s a szónokok javadalmazására. A székes- egyházi szónokok sok más teendőkkel vannak elhalmozva s díjazásuk legkisebb részét képezi az, mit szónoklataikért kapnak. A 10-ik fejezet a Hitszónoklati folyóiratoknak van szentelve. Nézetünk szerint ez a fejezet felületesen van kidolgozva. 3 3 68. lap.
