Hittudományi Folyóirat 4. (1893)
Hübner Gyula: Leibnitz és a katholikus vallás
Már elfeledte, amit közvetetlenül e sorok előtt oly igaz- ságszeretö módon bevallott : «Hogy a látható kath. egyház mindama hitcikkelyekben, melyek az örök üdvösségre szükségesek, a Szendéteknek különös, általa neki megígért segély folytán csalhatatlan»; — pedig épen e hitcikkelyek egyikét- másikát a jansenisták megtámadták Hasonló sorstól tartott? Sorai arra vallanak. Mintha magát alávetni a Mindenhatónak, kinek képviseletében s vezérlete mellett az egyház ítél. a tökéletlen elméjű ember, legyen az bár egy Leibnitz, tekintélyének s tudós hírnevének rovására történnék? Önmagát tökéletesnek tartani a legnagyobb tökéletlenség. Ö nem tudta azt, amit mindenkinek tudnia kell, s Radovitz oly szépen kifejez, hogy; minden ember saját erényeinek hibáival is bir. Ö szilárd jellemű volt s nem ritkán a megátalkodott makacsságot is annak tekintette. Őszinte, nyílt jelleménél fogva azok számára, kik bizalmát vagy tiszteletét valamely jó oldaloknál fogva megnyerték, könnyen volt megközelíthető. Csak így magyarázható, hogy a jansenisták elnyomatásában saját sorsát vélte előre látni. Egy újabb képzelt ok, mely a nagy férfiút a kath. egyháztól távoltartotta. Hogy nem tartozik az egyház külső kötelékébe, az véleménye szerint nem nagy fontosságú, s mint leveleiből kitűnik, nem is tartotta saját hibájának. Felfogása helytelen volt, ahhoz szó sem fér; hogy őszinte meggyőződésen alapult, azt örömmel akarnék neki elhinni. Az ítéletet arra bízzuk, ki a szíveket és a veséket vizsgálja. Az bizonyos, hogy rendkívül tanulságos élete megérdemli, hogy vele gyakrabban foglalkozzunk. Hübner Gyula.
