Hittudományi Folyóirat 4. (1893)

Dr. Szentes Anzelm: Hitünk végső indítóokáról

tárgyalása is elég bőven tájékoztat bennünket a kérdés mibenlétéről és jelenlegi állásáról.

Hogy tisztán álljon előttünk az egész kérdés, jól jegyezzük meg, hogy itt azon két igaznaktartásról van szó, melyek a szó szoros értelemben vett hivés tényét, egységes hitre nézve közvetetten indítóokot képezve megelőzik; továbbá ezen két igaz- naktartásnál keressük az észre nézve és nem az akaratra nézve, az alaki külső 1 miértiségi okot (ratio formalis sub qua ex- trinseca), melyet fönnebb megmagyaráztunk.

Lássuk tehát a véleményeket.

Első sorban természetesen sz. Tamás véleményét kellene tárgyalnunk; de sz. Tamás ezen kérdést tüzetesen, a fönnebb tisztázott tekintetben nem tárgyalja, mint ezt. nagyon helyesen mondja Kleutgen 3 és Nienhaus 8 is. Mutatja ezt az is, hogy minden véleményhez idézik sz. Tamást; úgy bánnak vele. mint a közös köpönyeggel, mindenki maga felé húzza. A kérdést tüzetesen tárgyalni csak a tizenhatodik században kezdték.

A régiek tehát az újabb nehézségeket, mint Kleutgen mondja, nem ismerték. Általában szólnak a dologról, de a mélyebb részletekbe nem bocsátkoznak ; és nem annyira a hivés legvégső indítóokának mikéntjéről, mint inkább a hit észszerű hihetőségéről szólnak. így már sz. Ágoston 4 mondja: «Quis enim non videat, prius esse cogitare,quam credere? nullus enim credit aliquid, nisi prius cogitaverit, esse credendum». Másutt 6 pedig így szól: «Si rationabile est ut ad magna quaedam, quae capi nondum possunt, fides praecedat rationem, procul dubio quantulacunque ratio, quae hoc persuadet, etiam ipsa antecedit fidem». Sz. Tamás 6 is azt mondja: «Non enim

' Általában vele együtt tekintjük a belső miértiségi okot is, mert a külső a belsőt tárja elénk, s ily értelemben a két miértiségi ok egy együttes végső teljes indítóokot képez.

2 Theol. der Vorzeit. IV. 2. k. 278. pont, 515. 1.

3 De actu fidei 35. 1.

4 De praed. ss. c. 2.

4 Ep. CXX. 3.

6 22. q. I. a. 4. ad 2.

— 345 •—