Hittudományi Folyóirat 2. (1891)
Végh Kálmán: A holtak iránti kegyelet hajdan és most
675 kívánta szüntetni egy 1566-ban kelt Constitutiöjában (6. §.)’ szigorúan meghagyván, hogy minden koporsót, mely eddig a föld felett volt, azonnal temessenek el. Ismerjük azon- ban a XVI. század izgalmait, s így természetesnek találjuk, hogy a most leírt szokás továbbra is fenmaradt, annál is inkább, mert a pápa némi engedményeket is tett említett Constitutiöjában, s határozottan egyedül az oltár mellé való temetkezést s a koporsóknak ide helyezését tiltotta meg. Ügy közegészségi, mint más szempontból is lehetetlen föl nem említenem a karthauziak ama szokását, hogy ök kezdettől fogva külön sírt ástak minden elköltözött rendtárs számára. Nálok tehát a szerzet-családi sírbolt ismeretlen volt. Mielőtt a holttestet bele helyezték volna a sírba, egyhá- zilag megáldották a sírt már a régi keresztények is, mint erről szent Márthának, Stylites Simon édes anyjának életírója tanúskodik (ap. Bolland. mens. Maj.), és toursi sz. Gergely is bizonyítja (de confess, c. 106). A népek közös szokása volt, hogy a sírokat emlékekkel, az emlékeket föliratokkal jelölték meg. Nem állhatom meg, hogy e szokásra nézve egyik nemes, szerényen kutató régiségtudós- nak, Bartalosnak, igazán klasszikus szavaival ne vessek lélek- tanilag világot: «Mi sincs közelebb a halál katasztrófájához, mint a halhatatlanság hite. A megsemmisülés kínos gondo- lata ellen küzd emberi természetünk és mint a fuldokló szál- maszálhoz is kapva kap: úgy keressük könyvekben, hírnév- ben, a történelem emlékezetében életünk folytatását. A latin költő is ekként vigasztalta magát a sírban (szerinte) tátongó «horror vacui» ellen: «Non omnis moriar»; és «aere peren- nius» emlékkel biztatja magát. Innét a síremlékek általános használata a barbár népeknél.» Hozzá tehetem azonban, hogy nem csupán a barbár népeknél volt ez így, hanem minden népnél. Némely írók ugyan nem merik határozottan kinyil- vánítani abbeli véleményeiket, hogy a templomok körüli teme- tökben is szokásosak voltak a síremlékek és sírkeresztek, sőt inkább azt hiszik, hogy ezek itt mellöztettek; mindazáltal nincs nép, ha csak a kultúra olyan amilyen jelenségeivel dicsekedhetik, mely hajdan és most emlékkel ne jelölte volna 43*
