Hittudományi Folyóirat 2. (1891)
Végh Kálmán: A holtak iránti kegyelet hajdan és most
sírba fektették a halottat, melyre csak egy halotti térítőt borítottak, s így hántolták be a sírt. Azonban, j óllehet a többit már elhagyták, ez idő szerint is szokásban van, hogy azon drága ruhákba öltöztetik a halottat, melyet életében viselt s ujjait, nyakát, gyöngyös ékekkel díszesítik». (I. h.) Pogány szokás volt az ismeretes «tetemrehivás» is: midőn t. i. a meggyilkolva talált egyének hulláit sokáig temetetlenül hagyták s ez idő alatt egyik ellenségét, ismerősét, a másik után állították ravatalához azon meggyőződésben, hogy a gyilkos közeledtére meg fog indulni a halott sebének a vére. Szinte hihetetlen, de mégis bizonyos, hogy ez az eljárás még a 16. században is föl tudta magát tartani, mert az 1594-ben. az erdélyi Fehérváron tartott országgyűlés a következő hatá- rozatot mondotta ki: « .... a gyilkosságnak casusában az a régenten bejött s keresztényhez nem illendő szokás, mely miatt a holttest sok ideig a föld színén tartatott, úgymint amely mondatott tetemre való felhívásnak, és ugyanakkor való hitfel- adásnak azért való fizetéssel együtt, viszont amely halál- újításnak is hivattatik, mindezek a székelység közül in perpe- tuum tolláltatnak». (Approb. Const. P. V. Edict. 54.) Elhagyva őseinket, az említett barbár népeken kívül Hero- dot szerint (I. IV.) a szittyák a családfő halálakor egy pár szolgát szoktak levágni, — talán engesztelő áldozatul, mint Bél Mátyás megjegyzi. Ez utóbbi még azt is állítja rólok. hogy királyaikat az útak mellé temették és sírhalmaik fölé köemlé- keket állították. A hunok és a magyarok ismertetett temetkezési szokásaihoz sok tekintetben hasonló volt a turkesztáni törököké. E nép a temetés napján sátor alá helyezi a holttestet: a rokonság kosokat és lovakat vág le, melyeket a sátor elé rendbe raknak; azután képüket késsel fölkarczolják, hogy vérök és könnyeik egybe folyjanak; miután ezt hétszer ismétli^ a fájdalom kifejezésének vége. Aki öszszel halt meg, azt tavaszszal, a tavaszi halottat öszszel temették el. A halott sírja fölé annyi köböl emeltek kőrakást, ahány ellenséget le- vágott az illető életében. A heruloknál a nőnek a férj sírdombja fölött kellett magát megfojtania, ha örök gyalázatban nem akart élni (Procop. 6.
